Útinaplóm

(1. rész)

  Béke éve, hatodik szakasz

 Konnichi wa! Bár nem tudom, mi a jó ebben a napban… A nevem Sesshomaru és azt hiszem, nemrég múltam 16 éves… De nem számolom… Mindegy…

 Utóbb megfogadtam, hogy nem fogok többet írni a naplómba. Ez most is így van! Ez egy másik! Ravasz, mi? Na jó, nem az, de más magyarázat nem nagyon van. Kivéve azt, hogy valahova ki kell, hogy öntsem háborgó szívemet, különben belehalnék a bánatba… 

 Igen, még mindig nem tettem túl magam a történteken… Úgy érzem, miattam történt mindez… Miért is szült meg anyám? Miért, mikor apám nem is szeretett, és csak nyűg voltam mindenki nyakán! Miért élek? Miért? Ezt kérdezem magamtól minden percben… Nyomorult életem minden egyes percében!

 Megígértem, hogy többé nem gondolok a múltra… De azért kicsit csak merenghetek, nem?

- Nem! – Kiáltja a belső én – Hagyd abba, vagy megint bömbölni akarsz? Emlékezz, ki is vagy! Sose feledd!

 Igaz… Én vagyok Sesshomaru, a nyugati tartományok ura. Az a napló, amit most is a szívem alatt hordok, a gyermekkorom… Csupán emlék… Felnőttem… Életem egy másik korszakát élem… Egy boldogabbnak ígérkezőt… és ugyanakkor borúsat… De majd jobbá teszem!

 Reggel volt… A földön feküdtem, kezemben egy üveg volt, ami már üresen fénylett a felkelő napban. Iszonyatosan kongott a fejem…

- Vajon mennyit ihattam már megint? Be kellene fejeznem… Ez szánalmas…

 Felkeltem, eldobtam az üveget jó messzire.

- Üdv a Napnak! – Kiáltottam a nagy semmibe…

Csámpás járással a folyóhoz közeledtem. Megmostam leizzadt, szakészagú testem, megmostam a hajam is, aztán kifeküdtem a fűbe… Úgysem jött arra senki… Nyugodtan feküdtem ott, és tűrtem, hogy párologjon rólam lassan a víz… Közben megint elaludtam. Már jó ideje rosszul alszom, inkább csak pihenni szoktam mostmár. Többen azt hihetnék nem is alszom. Pedig alszom, csak pár naponta. Mivel csak néhány napot bírok ki alvás nélkül, aztán pedig muszáj egy kicsit szenderegnem, különben eldőlök, mint egy darab fa. Vicces lenne, mi? Na szóval aludtam…

 Újra a régi kastélyunkban voltam… Apám éppen kardjait fényezte, Izayoi a kertben sétálgatott, Inuyasha meg egyre csak kiabált:

- Sesshomaru! Bátó! Ki tyudom mondani a nevedet! Sesshomaru! Hol vad? Dere ide!

- Inuyasha… - Mondtam volna, de nem volt hangom. A kezemre néztem, de nem láttam őket! Láthatatlan voltam! Mintha nem léteznék…

- Hagyd, Inuyasha! – Szólalt meg apám, és magához intette öcsémet – Sesshomaru már nem jön vissza. Örökre elment…

Nem hittem a fülemnek… És a szememnek se… Apám könnyezett… Az a hatalmas, erős szellem, akit volt szerencsém apámként becsülni és szeretni… Könnyezett… Miattam…

- Apám! Inuyasha! Öcsikém! Itt vagyok!

A családom képe csak távolodott és távolodott. Rohantam utána, de nem értem utol. Örökre elveszett… Örökre…

- Örökre… - Ébredtem fel, kinyitva pislákoló szemeimet, amik sós könnyeimtől voltak nedvesek.

- Már megint kísértenek a rémálmok… Legalább megszáradtam…

Felkeltem, és magamra vettem ruháimat, melyek szintén megszáradtak, mivel azokat is kimostam előzőleg.

 Elindultam. Gyalog, mint mindig. Valami közlekedési eszköz kellene nekem… Egy úr csak nem mászkál gyalog… Mi lenne megfelelő? Egy ló? Nem… Az embernek való… Szamár? Ugyan! Nem vagyok én csacsi!  Egy madár talán? Bah… Prüszkölök a tolltól… De a repülés terve jó… Mi tud még repülni? Hm…

 Ahogy így tűnődtem, valami hatalmas szárnyas teremtmény száguldott el fölöttem. Valaki ült rajta, és egy lánccal hajtotta, hangosakat kurjongava.

- Megvan! Egy sárkány! – Csaptam öklömmel a tenyerembe. Hát persze! Mi más lenne hozzám illőbb?

- Hé, te! Ott lent! – Szólt le a sárkányon lovagló szellem. Szakálla volt, teste akár egy kőtömb, hátán egy nyílpuska.

- Elvigyelek? – Jött lejjebb a fekete pikkelyes állat hátán.

- Ha megtennéd…

- Hogyne, ifjú! Pattanj fel!

 Felugrottam a háta mögé. Felemelkedett a hatalmas jószág, egyre feljebb a felhők közé.

- Hová mennél, úrfi?

- Nem tudom biztosan…

- Egy vándor, mi? – Mosolygott rám.

- Eh… Igen…Uram… Ömm… - Próbáltam megszólítani.

- Kuroi-ryu! Kuroi-ryunak hívnak, de szólíts csak Ryunak, rendben?

- Igen, köszönöm. Az én nevem Sesshomaru.

- Örvendek… Nos, mit akartál?

- Ja, igen. Csak annyit, hogy honnan lehet egy ilyet beszerezni?

- Mit? Ja, Kikura gondolsz?

- Kiku?

- Igen, mert lány a kicsike… Beszerezni? Hú, ifjú! Az nem neked való! Túl veszélyes…

- Az a második nevem, uram!

 Ryu csak mosolygott, aztán kanyarodásra késztette Kikut, a fekete sárkányhölgyeményt.

- Szóval egy sárkány kellene? Tudom, hol tanyáznak…

- Kérlek, vigyél oda!

- Na, na! Nem elég csak ott lenni! Tudni kell, hogyan fogod el!

- Te tudod, vagy nem?

- Igen, de ha saját sárkányt akarsz, neked is meg kell tanulnod. Még mielőtt elfognád…

- Aha… - Lombozódtam le kissé.

- Nyugalom, úrfi! Majd én megtanítlak!

- Valóban? – Néztem rá reménytelt szemekkel.

- Persze. De figyelmeztetlek! Nem lesz könnyű…

- Mi az ebben a nyavalyás világban?

- Való igaz, ifjú! Úgy hiszem, meg fogjuk érteni egymást…

 Ryu elvitt egy hegy tetejére. Odafenn lakott ő, és pár sárkánya: Kiku és Kara, a lányok, Kayo és Kyno, a fiúk. Volt pár kicsinyük is, de azok még nagyon picik voltak. Mikor leszálltunk, egyből nyivákolni kezdtek anyjuk után.

- De aranyos…

- Ugye? Drága ám egy ilyen…

- Eladod?

- Kell?

- Nem…

- Jó… Mert úgysem adtam volna! Még nem eladhatók. Túl kicsik…

 Megsimogattam egyet. Még puha volt a bőre, ami majdan kemény, pikkelyes lesz. Csoda… Valami, ami nem harap meg egyből… Tch!

- Na, gyere Se… eh… Hogy is hívnak?

- Sesshomaru!

- Jaj, bocsáss meg… De rövid az eszem… Mondd, nagyon zavarna, ha egyszerűen csak Sesshonak hívnálak?

- Eh… Nem… Csak nyugodtan… - Nem mondtam ellent, mert akkor talán még árnyékszéknek (Secchin-mau) nevez el… Azt meg végképp utálom… És a pusztító amúgyis illik rám, úgy hiszem… Hih!

Egyszercsak zörgést hallottam a kis ház mögül. Odamentem, és egy ketrecet láttam, amibe egy kétfejű fiatal sárkánykölyök volt bezárva.

- Őt miért tartod ketrecben?

- Ja, Aunt? – Követett a férfi – Túl vad szegény. Még elszökne…

- Oh… - Néztem rá, majd a sárkányra. Amint szemünk találkozott, a teremtmény abbahagyta a zúgolódást, és egészen nyugodt volt.

- Honnan szerezted?

- Fogtam! Mit gondoltál? – Förmedt rám.

- Bocsánat… - Néztem a kis rabot - Szegény pára… - Gondoltam magamban, majd elmentem onnan.

 Ryuval azután elkezdtük a gyakorlást. Pár napot nála töltöttem, fent a hegyen. Azon a bizonyos napon is, mikor indultunk volna arra a helyre, ahol a sárkányok tanyáztak, mint általában, Kiku nedves, nyálkás nyelve ébresztett, amint végignyalja az arcomat.

- Fúj, Kiku! – Toltam el magamtól – Menj, nyalogasd Kayot!

- Ébresztő! – szólt Ryu Kiku hátáról – Indulunk! Ülj fel szépen Kynora és menjünk!

Tudniillik Kynon tanultam meg repülni. Ő volt a legszelídebb mindközül. Zöld volt… Sötétzöld… Valamiért szeretem a zöldet… Felszálltam a hatalmas zöldség hátára, és a szájába tettem a láncot, két végét kezemmel erősen fognom kellett, különben kirántotta volna…

 Útra keltünk. Egy magas hegyig szálltunk, egész fel oda, ahol én mindig azt képzeltem, hogy valami Nirvána kapuja van… De úgysem jutnék be oda… Amúgysem volt ott semmi, csak egy tucat felhő, és… Barlangok a hegy oldalában… Sárkányoké…

 Egy elé leszálltunk mindketten.

- Szimatolj, Kiku! – Parancsolt Ryu.

 Kiku hallgatott a parancsra, és nemsokára éles hangon felsikított… Na de nem úgy, mint egy lány! Aki hallott már sárkányt, az tudja, hogyan! Nos…

- Egy nőnemű… Ez jó lesz neked…

- Szerintem is… Akkor megkísérlem…

- Tedd azt! És ne feledd, mit tanítottam!

- Igen, igen… - Kivettem Kyno oldalnyergéből egy vastag láncot, és lassan közelítettem befelé.

 Az asszonyság aludt éppen. Pont úgy nézett ki, mint Aun! Lehet, hogy a mamája? De akkor… Ryu… Ellopta tőle? Ezt nem gondoltam volna…

- Na, mi lesz? – lépett be az említett szellem. A sárkány rögtön felkapta a fejét hangjára, és hangos ordításba kezdett. Ryu és én rohantunk kifelé, de a hatalmas bestia felkapta társamat, és repült magasra fel.

- SEGÍTSÉG!

- Jaj, ne! – Tűnődtem, mit csináljak… - Megvan!

Ryu a nyergében hagyta a nyílpuskáját, azt felkaptam, és céloztam vele.

- Ne, Sessho! Ha megteszed, leejt a mélybe és rádtámad utána!

A fff… Most mit tegyek? Igen! Megvan! Egy nyílhoz erősítettem a láncot, és úgy céloztam vele, hogy az megakadjon valahol a sárkány testén. És HUSS! Repült a nyíl, megrekedt a sárkány pikkelyei közt, és a lánc magával rántott.

- ÁÁÁÁÁÁ!!!

 Aztán valahogy felmásztam a bevadult jószágra, a láncot a foga közé dobtam, és zuhanásra kényszerítettem. Sikerrel…

- Ügyes vagy… Megmentettél! És tiéd a sárkány… - Dicsért meg mesterem.

 Magunkkal vittük a ’zsákmányt’ Ryuhoz. Ott kihoztam Aunt hozzá.

- Mi az ördögöt csinálsz??? – Ordította Ryu vörös fejjel.

- Joga van látni a fiát!

 A két sárkány valósággal ölelkezett. Aztán a kicsi nyöszörgött valamit, a nagy nyivákolt, aztán nagy nehezen elrepült.

- Mi folyik itt? – Csodálkoztam.

- A mami hazarepült, mert több kicsinye is van…

- És te ezt honnan tudod?

- Értek hozzá…

- És Aun?

- Veled akar menni…

 Aun közelebb merészkedett hozzám, és mindkét feje lenyalta az arcomat.

- Hééé! – Simogattam meg kicsit lószerű nyakát. Egész különleges egy jószág…

- Mostmár a te sárkányod. Vigyázz rá!

- Azt teszem! Köszönök mindent!

- Bármikor szívesen látunk, igaz?

A sárkányok boldogan üvöltöttek, nyakukat kinyújtva.

- Köszönöm mégegyszer! – Felültem Aun hátára és leszálltam vele az erdőbe. Ott Aun legelni kezdett.

- Na, neked nem kell vadásznom eledelt, öreg fiú… - Ültem le mellé.

Most is ott ülök, és irogatok. Aun már alszik. Mellettem fekszik és melegít egy kicsit, mert mostmár elég hideg lett így este…

 Igen! Van sárkányom! Ez… Ez… TAIHENYOI!* Bárcsak ő is látná… Szeretett volna egyet még életében… Ma alszom… Úgy érzem, álmomban találkozom vele… Akármilyen rémes rémálom születik elmémben… El akarom ezt mondani neki…

 Most felnéztem az égre… Telihold van… Mintha láttam volna az arcát… De lehet, csak álmos vagyok… Lefekszem… Jó éjt Aun… Sayonara, senki!

*Jelentése: nagyon jó, szuper

Útinaplóm

(2. rész)

  Béke éve, kilencedik szakasz

 Ez a nap kicsit furcsán alakult… Találkoztam egy régi baráttal… Kutakodtam egy kicsit a múlt után. Fájdalmas volt, de mégis megtettem… Aztán mégsem jutottam semmire…

*

 Kora reggel megröptettem Aunt egy kicsit. Gyors egy jószág, mi tagadás… Tanultam régebben sárkányt irányítani, de az az igazság, hogy már majdnem mindent elfelejtettem belőle… Mert… Igen… Vele együtt tanultam… És nem is igazán az oktatóra és a feladatra, hanem rá figyeltem egész idő alatt… Emlékszem, leesett egyszer… Pont az ölembe… Elég mulatságos volt… Hih! De hagyjuk…

 Éppen leszálltam, mikor sárkányom megérzett valamit, és ijedten kapta fel két fejét. Én is éreztem valamiféle démoni erőt közeledni… A szaga ismerős volt…

 Leszálltam a kis háziállatom hátáról, és közelebb mentem a közelgő személyhez. Aztán amaz felgyorsult, és nekem rohant. Erős páncél volt rajta, sisakkal. Hátra lökött, és megütött volna. De akkor aztán tényleg lelöktem magamról úgy istenigazából… Neki egy fának… De nem volt elég neki! Mellkason rúgott, én meg kigáncsoltam… Aztán egy szép kis pofozkodás következett, és egyszercsak megérzésből gyomorszájba ütöttem támadómat, aki rögvest lerogyott elém.

- Augh… - Nyöszörgött.

- Nesze, te aljas gazember! Van bőr a képeden?!

- Sesshomaru? – Kelt fel, és nézett rám rácsos sisakja alól.

 Nagyon ismerős volt ez a hang… Ismerős… És azt sugallta, hogy barát, nem pedig ellenség…

- Ki vagy? – Kérdeztem tőle.

 Levette a sisakját. Mintha tükörképem nézne a szemembe. Fekete, hosszú fürtjeit hátraigazította, és mosolygott rám.

- Japán szent szelleme vagyok, öcsisajt!

- Kahn! – Szökkent fel szívem felismervén legjobb barátomat. Kézfogás, ölelkezés és egy kis nevetés jött ezután… Úgy, mint barátok közt szokás ez…

- Öregem! Hol voltál eddig?

- Áh… Megsérültem a háborúban…

- Te is ott voltál? Szégyen, hogy én nem… - Röstelltem a tényt, hogy nem segíthettem neki… Se másnak…

- Nem… Nem voltam, úgymond, hivatalos…

- Akkor mi történt veled?

- Bah! Volt ennek a harcnak egy másodtámadása is! Ebben önkéntes ’kamikazék’ vettek részt… Mint én…

- És nem sikerült?

- De igen! Kiürítettük az alvilágot! De…

- De?

- Elkapott egy mágus és befagyasztott… Én meg tűzből levén…

- Jaj, ne is folytasd! Mostmár jól vagy?

- Igen. Soha jobban! Most tervezem, hogy visszamegyek… Azóta még nem jártam Ezüstfaluban…

- Menj csak…

- Te nem jössz? – Csodálkozott öreg barátom.

- Én… Nekem nincs keresnivalóm ott többé… - Hajtottam le a fejem.

- Miért?

 Megsúgtam neki. Ő is afféle képet vágott, mintha övön alul rúgták volna…

- Az istenekre!

- Ahogy mondod…

- Meg kell néznem! Nem hiszem el!

- Én sem hittem… De bele kellett törődjek…

- Tényleg maradnál?

- Igen… - Hátba veregettem – Te csak menj… És kérlek… Ne szólj senkinek, hogy találkoztunk…

- Miért?

- Nem tenne jót a becsületemnek, ha például Jakeru megtudná…

- Értem… Számíthatsz rám, öreg haver!

- Köszönöm…

 Átkaroltuk egymást egyszer, majd Kahn távozott. Jól esett látnom… Olyan, mintha egy második testvérem lenne… Ja, igaz is… Az egyik halott… Sajnos…

 Ezek után egyetlen útitársammal megindultunk egy erdőn át. Megálltam. Valami körülvett minket. Valami gonosz varázslat… Aun ájultan dőlt el a földön. Hátranéztem, de nem láttam sehol. Előre tekintettem, és egyszeriben eltűnt előlem az út, a fák és a bozót. Teljes sötétség öntött el mindent körülöttem.

- Mi történik itt? – Suttogtam magamnak. Válaszoltam volna, de nem beszélek magammal…

 Aztán süllyedni kezdtem, mintha vízbe esnék… Kinyitottam a szemem, és homályos képet láttam… Tényleg vízben voltam! Próbáltam úszni, de valami visszahúzott… Egy örvény szippantott magába lassan. Aztán zuhanni kezdtem a nagy semmibe… Éreztem, hogy lángok nyaldossák a hátamat… A pokol fenekére visz az út!

- NEEEEE!!!  

Földet értem… Forró volt, akár az izzó parázs… Felálltam, és cipőm elégett. Mostmár a talpam perzselte a pokoli talaj. Körülöttem minden sötét volt, és rémisztő hangok törtek rám minden oldalról. Azután a nagy sötétségből előtűnt egy palástba öltözött női alak.

- Sesshomaru…

- Ki… Ki vagy te?

A nő nem szólt semmit, csak kinyújtotta két kezét. Lángok csaptak fel körülöttem!

- Jól figyelj! – Villant fel pirosan izzó szeme.

- Te vagy az ördög maga? – Kérdeztem értetlenül.

- Ez álmot utoljára látod.

   Mit elvesztettél, megtalálod.

   Ahol a csillagod fénye gyúl,

   Amiért záporként könnyed hull,

   Azt, meglásd, hamarost megleled,

   Légy kitartó, indulj, keresd meg!

 A tűz megérintett. Éreztem a hőt, de a láng nem terjedt tovább. Egy pentagramm rajzolódott ki a lábaim alatt, mely hevesen izzani kezdett, majd a helyén egy nagy lyuk keletkezett, amibe egyenest belezuhantam…

 Felébredtem a földön, ahonnan ’elindultam’. Aun ijedten nyöszörgött ott mellettem, tehát nem lehetett álom… Mit jelentett ez a hat sor? Mit keressek meg? Nem értem…

 Valami szúrni kezdte a mellkasom… Benyúltam az ingembe a páncélzat mögött. Egy kis kristályt húztam elő onnan. Kellemes meleget árasztott, és fénye lelkemet csiklandozta…

- Tudom már, mi ez! Ez egy könnycsepp!

 Mégpedig az, amelyet még imádottam ejtett, mielőtt elment volna a háborúba… A halálba… Eddig nem fénylett ennyire, akkor most miért? Talán a tűztől? Vagy… Várjunk csak! Az az asszony egy csillagról beszélt… Eszembe ötlött az a sor…

  Ahol csillagod fénye gyúl…

  Igen… Ennek kell lennie! Ahol a fénye gyúl… Jaj, de utálom a találós kérdéseket!

Amiért könnyezem? Azt megtalálnám? De… Az csak akkor lenne lehetséges, ha még… De az nem lehet! Vagy… mégis?

 Akkor már összeállna a kép… Ahol ez a kis könnycsepp jobban felvillan, ott kell, hogy legyen…

- Istenek! Adjátok, hogy igaz legyen! Kérlek… 

 Elindultam hát, hogy utánajárjak ennek az egésznek… Aun kullogott utánam. Látszólag elege volt az egészből. Nekem is… De valami különös reményféle érzelem kerített hatalmába… Hátha igaz… De jó is lenne…

 Órákig kerestem…Ahogy mendegéltem, változott a kristály fénye. Ahol elaludt, ott vissza kellett, hogy forduljak. Ha erősebben világított, közeledtem…

 Egyszer már csak világított, egyre erősebben, akármerre mentem. Ez valami trükk? Aztán… Megéreztem… Azt az illatot, amit mindig meg akartam érezni… Csak még egyszer…

 Rohantam. Futottam egyenesen. Párszor orra buktam talán, de nem érdekelt cseppet sem… Csak láthassam… Aztán hallottam annak a boszorkányfélének a hangját ismét…

Ez álmot utoljára látod…

Mit elvesztettél, megtalálod…

Ahol csillagod fénye gyúl…

Amiért záporként könnyed hull…

Azt, meglásd, hamarost megleled…

Légy kitartó, indulj, keresd meg…!

- Keresem… Keresem! KERESEM!

 De hol van? Hol lehet? Még nem látom! Kerülj elő! Kérlek…

Egyszercsak a kristály abbahagyta a fénykibocsátást. Megálltam tehát.

- Mi történt? Talán megérkeztem volna?

 Előttem újra megjelent a csatajelenet. A sok tűz… A rengeteg sebesült, és a mégtöbb halott… Úgy láttam, mintha ott álltam volna a kellős közepén… Szörnyű volt… Gordon-sama holtteste mellettem feküdt élettelenül. Egy csoport lovas felé tartott, és átgázolt rajta, törmelékké roncsolva az immáron kihűlt tetemet. Rajtam is átgázolt a lovas, de csak átment rajtam…

- Mi ez? Boszorkányság?

 Novouri-sama sebesülteket ápolt. Az egyik harcos aztán holtmágussá változott kezei alatt, és megadta neki a kegyelemdöfést… Jakeru hihetetlen dühbe tört ki ezek láttán, és össze-vissza kaszabolt minden felé. Kereste kishúgát…

 Miya a tűzkarddal nagyokat vágott a levegőbe, lángja felemésztett minden támadót… De figyelmetlen volt… A háta mögött két hatalmas hulla bukkant fel, és feltartotta a holtmágusoknak célpont gyanánt…

 Rettenetes volt újra látnom ezt… A fénycsóva teljesen beborította… Egy kicsi kék villanás látszott… Talán a lelke volt… Aztán nyomtalanul eltűnt…

 Odarohantam… A csatatér elpárolgott, helyette egy leégett mezőn álldogáltam egyes egyedül…

- Mi volt ez? Ez lett volna az, amit kerestem?

 Azon a helyen álltam, ahol utoljára ő állt… Ahol meghalt…

Letérdeltem, végigsimítottam a földet tenyeremmel… Aztán egyszercsak megpillantottam egy füstcsíkot… Füstölőét…

 Oldalt néztem, és egy fánál két füstölőpálca volt a földbe szúrva. Közelebb menvén egy nagy gránittömböt is megláttam… Ami elég ritka itt… Egy felirat is volt rajta…

  „A háborúban elhunytakért áll e tömb, hogy sose feledjük, senki nem különb,

    mint az, az a sötét, nedves föld maga, melybe vesztes harcos lehullott vala…”

- Egy emlékmű…

 Ugyan nevek nem voltak feltüntetve, de mindenki tudta, kik hunytak el itt… Többek közt ő is… Volt nálam egy szál füstölő, azt meggyújtottam ott… Megérdemlik…

 Aztán ott volt a kristály… Még mindig világított… Azt elástam a földbe, a gránittömb mellé, és mondtam egy imát…

 Igen, én ilyet is tudok!

Aztán felültem Aunra…

- Gyere! Menjünk innen… Sayonara… Miya…

 A sárkány felrepült, fel a magasba. Egy réten telepedtünk le, messze a volt csatatértől.

**

Nagyon fájt ezt ismét átélni… Bár nem én haltam meg… De bárcsak meghalta volna! Akkor vele lehetnék… Nagyon hiányzik… Mindenki, akit szerettem, vagy halott, vagy nem akar látni… Mint apám, öcsém… Jakeru… Miya… Kahn nem, de őt sem láthatom, mert Ezüstfalu környékén él… Oda pedig nem akarok többé visszamenni… Szeretnék, de mégsem… Zavar vagyok… És egyedül… Na de nem siránkozok! Én vagyok Sesshomaru! A rettenthetetlen nagyúr! Ha még nem is teljesen, az leszek majd! És akkor meglátjuk, ki fog

Útinaplóm

(3. rész)

 

  Béke éve, tizenkilencedik szakasz

 Mint az évjáratból is látszik, nem történt semmi érdekes… Ezt a sok szakaszt is csupán végigbolyongtam… Meglátogattam néha öcsémet, aki még mindig a goshinbokun lógott csendesen. Mindig csak álltam ott… Egyszer hiányoltam, másszor megöltem volna… Mi történik velem? Tényleg megölném?

- Igen, megölnéd, mert neki köszönhetsz sok keservet, elfelejtetted?

- Nem… De… De ő mégis csak az…

- Miket beszélsz?! Hallgass rám! Öld meg! Öld meg!

- NEM AKAROM!!!

Agh… Már megint vitatkozom önmagammal… Eléggé hasadt személyiség vált belőlem, mi tagadás. Ideje ebből a személyiségből egyetlen egyet összerakni, úgy hiszem. Egy olyat, ami nem törik meg. Egy olyat, ami erős, kitartó, rideg és kegyetlen! Olyant, akit nem lehet csak úgy félresöpörni, és romba dönteni az életét! Egy rettenthetetlen nagyurat… Aki természetesen én leszek! De… Ezzel lesz egy kis gond… Miért? Figyelem, mert leírom!

*

 Aunt otthagytam egy tisztáson és elmentem barangolni. Megtehettem, mert hallgat rám, és rögvest jön, amint szólok neki. Ügyes fiú… Jól jön, ha már félálomban mendegélek az erdőben… Csak felülök rá, és már megyünk is… Hih!

 Szép reggel volt… Élveztem a napfényt, ahogy rám süt és a gyenge szellőt, ami megrezegtette hajszálaimat. Egy pillanatig megálltam, hogy beleszippantsak a levegőbe. Aztán jött egy újabb látomásom… Egy délibáb…

 Ez mostanában elég gyakran fordul elő velem, ki tudja, miért. Ez olyan, mintha kivennének ebből a világból, és egy másik, teljesen külön dimenzióba helyeznének. Nagyon furcsa. Az első látomásom az volt, mikor a múltban meghalt anyám. Ezt nem láthattam ténylegesen, mert még nagyon kicsi voltam. De ez a délibábszerű valami megmutatta, hogy is történt… Szörnyű volt… Mintha belőlem vágtak volna ki egy darabot… Egy-kettő ilyen éber álom volt apámról, és elég sok volt az öcsémmel kapcsolatos. De a legtöbben egyetlen személy szerepelt… Sejteni lehet, ki az, mert mindig róla beszélek… Egyfolytában… Éjjel-nappal… Mindig megjelenik, rám nevet, majd átölel… Mindegyik így kezdődik… Aztán vagy megcsókol… Vagy megteszi azt, amire a legjobban vágytam mindigis…

 Hé! Én is csak egy fiú vagyok! Kutya fiú, de fiú!

 Aztán volt, hogy lezuhan egy szakadékba és nem menthetem ki… És az, amikor a karjaimban hal meg… Utóbbi volt legtöbbször… Sajnos…

 Na, most is egy látomás vett hatalmába, és lent termettem a holtak birodalmában. Zuhantam jó ideig, aztán egy fura madár hátára pottyantam. Furcsa volt, mert a madár teste csupán csontból és néhány bőrcafatból állt. Gusztusos… Na de nem számított, mert így legalább nem estem le a mélységbe. Próbáltam körberepülni egy kicsit, de nem nagyon láttam, mert sötét is volt és sűrű köd takarta el látásomat.

 A lökött szárnyas aztán csak úgy ledobott magáról és ismét estem, de nem sokáig. Egy nagy csontfelületen landoltam nem túl fájdalommentesen. Felálltam aztán, fájlalva egy kicsit a derekamat, majd körbenéztem. Magasan voltam, alattam halott növények, hegyes sziklák és rengeteg csont veszett bele a halál ködjébe.  Aztán a lábam alá vetettem egy pillantást. Megfagyott bennem a vér…

 Apám koponyáján álldogáltam ott reszkető lábakkal.

- Le akarok menni, de azonnal! – Kiabáltam a nagy semminek. De egy olyan fura madár odajött szavamra, én meg szép óvatosan ráültem, nehogy megint ledobjon.

 Messzebb repültem. Megszemléltem apám hatalmas testét, amiből már csak csont maradt és a páncél, amit utoljára viselt.

- Szóval ez lenne a végső nyughelyed, apám? Ez a szánalmas gödör, ahol csúfok csúfjára éktelenkedsz? Milyen szánalmas…

 Ekkor feltámadt bennem az a féktelen düh, amit Izayoi iránt és azok iránt éreztem, akik miatt hatalmas apám így végezte. Tudniillik, rájöttem, hogy Izayoi miatt ért minket támadás! Ő hozta a nyakunkra az összes szerencsétlenséget! Ez megbocsájthatatlan!

 Minden az emberek hibája! Az is, hogy apámat így kell, lássam, és az is, hogy Inuyasha egy fához van szögezve. Megkeserítik az életet! És még kérdezik, hogy miért nem élhet szellem és ember békében egymással! Hát ezért!

 A szájrészhez repültem ez után a dühkitörésem után, és beugrottam. Keresztülmenvén a gyomorrész következett, aminek - apám méretét tekintvén - eléggé alant volt az alja.

 Leugrottam a lent lévő csonthalmazra nagy csörömpöléssel. Aztán észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Állt ott ugyanis egy férfi egy kis emelvény előtt, amibe egy kard volt beleszúrva. Közelebb akartam menni, de elestem valamiben, és nagy zajosan orra estem… Mily szégyenletes…

- Most biztosan észrevett… Nagy bajban vagyok… - Motyogtam magamban elnézvén a férfit. De az nem vett észre a nagy zaj ellenére.

- Tessaiga… Engem illetsz. – Mondta az idegen nézvén a kardot.

- Tessaiga? – Tűnődtem el.

 Felkeltem a földről és közelebb merészkedtem az ott állóhoz. Már ott álltam mellette, de ő mégsem vett tudomást rólam. Nyúlt kezével, hogy kihúzza a kardot. Meg akartam állítani. Csak nem hagyom, hogy valami jött-ment idegen kifossza apám sírját! De amint megfogtam volna a kinyújtott kart, egyszerűen átsiklott rajta a kezem.

- Kísértet lennék?

 A férfi megfogta a kard markolatát, mire az nagy szikrákat bocsájtott ki. Ezután a sokkolt eleresztette a kardot, és oldalához húzta a karját. Majd hirtelen rámnézett. Amit akkor láttam, azt nem akartam elhinni. Az a férfi én voltam! Úgy fogok kinézni, miután nőttem egy darabot. Hih! De mit akarhatok egy olyan ócska karddal, mint az ott?

 De mielőtt erre indokot kereshettem volna, jövőbeli énem megragadott a nyakamnál, és felemelt. Hevesen kalimpáltam a levegőben lógó lábaimmal, és fulladoztam saját szorításomtól. Támadóm szeme vörös lett, és szája mosolyra görbült. Egy gonosz, alávaló mosolyra.

- E… Eressz el…

- Ideje, hogy meghalj, kisfiú. Ezentúl csak én létezem! – Harsant fel a férfi és még jobban megszorongatott.

 Felkiáltottam. Kinyitottam a szemem, és újra ott álltam a tisztás közepén.

- Mi volt ez? Egy újabb rejtvény? – Kérdeztem magamtól, de sajnos nem kaptam választ. Továbbmentem… Egy erdőbe jutottam, ott mentem keresztül.

 Az erdő közepén megláttam egy lányt, akinek a lába beszorult egy farönk alá. Halandó levén nem tudta megemelni, és senki nem volt ott, hogy segítsen rajta. Már messziről észrevett engem, és megkönnyebbülten felém kiáltott:

- Uram! Kérem, segítsen rajtam! Beszorultam és nem tudok kijönni!

 Közelebbmentem, odaálltam elé. A lány boldog mosolyát nemsokára rémület váltotta fel.

- Mi vagy te? – Kérdezte rémülten.

- Egy szellem. Kifogásod van ellene?

- Menj innen! – Ordítozott – Nem kell egy szellem segítsége! Tűnj innen, te szörnyeteg!

 Még soha senki nem hívott szörnyetegnek. Nem igazán tudtam, hogy ezt most dicséretnek vagy sértésnek vegyem. Aztán egy hang megszólalt bennem.

- Öld meg! Csak egy halandó. Meg sem érdemli az életet. Öld meg!

 Összezavarodtam. Mit tegyek? Segítsek neki? Akkor úgy viselkednék, mint aki egyenrangú vele. Szégyenletes és szánalmas. És ha megölöm? Kegyetlen gyilkos lennék, aki még a védtelent is megöli.

- Augh! A lábam… - Nyöszörgött a beszorult.

- Ne izgulj. Megszabadítalak szenvedéseidtől.

- Mit akarsz csi… ? – De mielőtt befejezhette volna, éles karmaim hussantak át gyenge nyakán. Rémült arca lehullott a földre lemészárolt fejével együtt.

- Tehát kegyetlen gyilkos lennék? Mit tettem?

 Összeestem, és görcsösen fejemhez kaptam. Agyamat elborította a fájdalom. Majd széthasadt a fejem, nem tudom, mitől. Egyre csak kínzott az a hang…

- Ezentúl csak én létezem… Ezentúl csak én létezem…

- HAGYD ABBA! MIT AKARSZ TŐLEM? – Ordítottam fel. Aztán futásba kezdtem. Rohantam, ahogy csak a lábaim bírták, be a sűrű erdőbe. Az erdőn keresztül aztán ki egy tisztásra, egy úton végig, berontván egy faluba. Ott lelassult tempóm, nagy nehezen felnyitottam szemeimet. Homályos volt látásom, könnyeim folytak a fájdalomtól. Hevesen lihegtem, majd tántorogni kezdtem be a faluba. Az ottani emberek egy része odajött hozzám, mások felismerték szellem mivoltomat, és futva távoztak el a közelemből. Akik a közelemben voltak egyre csak azt kérdezték, hogy:

- Hé, ifjú! Jól vagy?

Vagy azt, hogy:

- Mi történt veled?

Feleltem volna, de nem tudtam. Vagy azért, mert én sem tudtam, mi történik, vagy, mert valami nem engedett megszólalni.

- Ne szólj hozzájuk! Csak szánalmas halandók. Végezz velük nyugodt szívvel…  - Csábított egy hang belülről. Megint rámtört a fejgörcs, és ordítozva rogytam össze. Az emberek aggódva hajoltak le hozzám. De aggódásuk csak rontott a helyzeten. Nem bírtam irányítani magam…

 Ellöktem mindenkit magamtól, két ujjam végén megjelent a fényostor, egyik leghatásosabb fegyverem. Körkörösen lóbáltam vele vadul, össze-vissza. Aki még egy pillanattal ezelőtt élt, az sok száz darabban hullott a földre.

 Látván ezt, közeli banditák jöttek arra.

- Hé, főnök! Úgy látszik, elkéstünk. – Vélte az egyik.

- Ugyan már! Csak valaki elvégezte a nehezét. A zsákmány úgyis a miénk lesz! Ez csak egyetlen kis kölyök… - Mondta a főnöknek szólított halandó férfi.

Én? KÖLYÖK? Micsoda arcátlanság! Ez a legnagyobb sértés a magamfajta növésben lévő ifjúnak!

 Megfordultam. Éreztem, hogy ereimben forr a vér, és kínoz az ölésvágy. Vérvörösen izzott a szemem, és morogni kezdtem, mint egy véreb.

- Ez… Ez egy szellem! – Riadt fel egy koszos banditafajzat.

- Nem számít! Öljétek meg! – Adta ki a vezető a parancsot.

 A csürhe dühöngve megsarkalta lovaikat, egyenesen felém vágtatott mind kihúzott karddal. Kiáltásuk fülsüketítően harsogott a fülemben.

- Megölni!

 Erre aztán sikerült rendesen feldühödnöm. Kiéleződtek karmaim, szám tajtékozott. Mire körbevettek, már hullottak is szét. Körbe-körbe kergettem őket. Ijedten rohantak előlem, miközben én csak nevettem rajtuk.

- Szánalmas halandók! Mind meghaltok!

- Kegyelmezz, kérlek!

- Kérlek, hagyd meg az életünk! – Könyörögtek, látván, hogyan mészárolom társaikat.

- Miért tenném? PUSZTULJ, EMBER!

Emeltem karomat, hogy lecsapjak rá. Térdre borultak előttem, kegyelemért könyörögve. Ez engem nem nagyon