Útinaplóm

(5. rész)

  Csillaghullás éve, hetedik szakasz

 Ijesztőnek tűnhet, hogy ennyire előreszaladt a dátum, nem igaz? Az előző év elég rövid volt, csupán öt szakaszból állt… Aztán hullott le az első csillag… Azóta ez már hétszer történt meg, ezért hetedik szakaszt írunk… De ez most nem olyan lényeges…

*

 Beleőrülök, hogy arra riadok fel álmomból, hogy halálfélelem és gyászérzés fog el! Ez már túlzás! Az utóbbi időben mégkevesebbet alszom, mint szoktam… Volt már olyan, hogy meneteltem, aztán egyszercsak összecsuklottam a kimerültségtől… Mily megalázó! Még jó, hogy nincs útitársam! Na jó… Aun… De ő „közlekedési eszköznek” számít… Véget kell vetnem ennek!

 Múltkor, például, azt láttam álmomban, hogy két férfi harcol. Az egyik nem volt felnőtt ugyan, de nem hagyta magát. A másik bevetett egy ismerős támadást: az energiaostort. Az ÉN támadásomat! Arra használta, hogy elesésre késztesse a másikat. Így is történt. Ezután puszta kézzel esett neki, és… felfalta! Egy újabb rejtély, mit meg kell, hogy fejtsek…

 Az volt a legrosszabb, hogy ezen álom visszatérő volt. Mindig, mikor alvásra szántam magam, ezt láttam… Újra… és újra… és újra…

- Ennek vége kell, hogy legyen! – Ébredtem fel aztán egyik reggel, és számtalan dolog jutott eszembe… Leginkább kérdések… Mint az, hogy: Mit jelentett ez az álom? Vagy az, hogy: Honnan jönnek a rémálmaim?

 Az utóbbi kérdésen sokat gondolkoztam… Azután rájöttem! A szívem az oka! Ha nem gyötörne a rajta lévő hatalmas hasadás, talán nyugodtabbak lennének éjszakáim… De ez a mélységes árok sosem tűntethető el onnan… Örökre ottmarad, és emlékeztet keserű múltamra… Egyszerűen nem tudok beletörődni! Döntöttem! Lemondok a szívemről!

 Hallottam egy szellemről, aki a Nagy Vulkánon lakik. Állítólag ért az ilyen gondok orvoslásához… Úgy határoztam, elmegyek oda… Végül is, mit veszthetek?

**

 Elindultam hát Aun hátán a Nagy Vulkán legtetejére. Ott, ahol gyilkoló a forróság, és fojtogató gőzök terjengenek… Legalábbis az embereknek! Egy magamfajta nyugodtan eléldegélhetne itt! Hih!

 Leszálltam a sárkányról, majd szertenéztem a láthatáron. Ügyes ez a szellem! Alig láttam meg, hogy a kráter szélébe egy kicsiny mélyedés van vésve: a bejárat. Odasiettem tehát, bekukkantottam, aztán be is estem, én, balga! Szóval, bent voltam…

 Egy egész kis lakosztály volt odalenn, egy nő állt egy ablaknak szánt vájat mellett, ami a hömpölygő magmára tekintett a vulkán mélyén.

- Üdvözöllek szerény hajlékomban, Sesshomaru-sama. – Szólított meg anélkül, hogy rámnézett volna egyáltalán.

- Te vagy az, aki…?

- Én vagyok, akit keresel, valóban. – Vágott szavamba… Mintha előre tudta volna, hogy mit akartam kérdezni… Különös…

- És azt is tudod, miért vagyok itt? – Váltottam méltóságteljes hangnembe.

- Tudom jól, ifjú nagyúr. Azért vagy itt, mert gyötörnek az érzéseid, nem tudod, mi történik veled, és a szívedet okolod ezekért…

- És igazam van?

- Valóban nagy seb tátong a szíveden… - Fordult mostmár felém, éjfekete haját a háta mögé dobva – És tényleg ez okozza a káosz benned… De főleg az rejtély számodra, hogy ki is vagy te valójában?

- Mit beszélsz? Jól tudom, ki vagyok. Én…

- Nem ismered magad.

- De…

- És van még valami, ami aggaszt, igaz?

- Eh… Igen. Van egy visszatérő álmom… De… Honnan tudod, hogy mit akarok mondani?

A különös asszony nevetett, majd ezen szavakat intézte hozzám:

- Belelátok a szívedbe… Látom minden gondolatod és emléked… Mindent az égvilágon…

- Mostmár értem. És tudnál rajtam segíteni?

- Lehetővé teszem, hogy beleláthass önmagadba… Hogy a saját bőrödön tapasztald, mi történik veled odabent…

- Hogy érted ezt? És mi lesz az álmommal? – Türelmetlenkedtem.

- Türelem, ifjú úr. Idővel rájössz magad is, hidd el… - Mosolygott, majd mutató- és középső ujját a mellkasomra helyezte, összeráncolt homlok kíséretében lecsukta a szemeit… Ez az utolsó, amit láttam… Nyugalom! Nem haltam meg, különben nem írhatnék most!

 Úgy éreztem, mintha zuhannék egyre csak lefelé a semmibe… Aztán végül földet értem. Körülöttem minden fekete volt. Majd egyszercsak felgyulladt egy apró fénypont a távolban. Rohantam, hogy elérjem azt, sebesebben, mint valaha. Mintha itt gyorsabb lennék, ezen a helyen…

 Beértem a fénybe, és úgy tűnt, egy új világ tárult elém. Megálltam. Egy kertben álltam, ami túl ismerős is volt… Hirtelen egy labda gurult a lábaim elé. Felvettem, vizsgálgattam.

- Ismerős…

Apró, gyors lépteket hallottam. Egy kisfiú állt előttem. Nem hittem a szememnek… Inuyasha volt az! Még nagyon kicsi volt, alig ért a térdemig. Felém nyújtotta két kis kezét.

- Bátó! Add ide a labdámat! – Kérlelt.

Ez úgy látszik, valami varázsszó volt… Fordult velem a világ, és mire abbahagyta, olyan kicsi voltam én is, mint amekkora voltam, mikor öcsikém ekkora volt még csak.

- Tessék… - Nyújtottam oda megszeppenve. Megláttam önmagam két kicsi kezét, megrémültem, de nem szóltam semmit.

- Kötönöm! – Mosolygott rám, adott egy halvány kis puszit az arcomra, majd elszaladt.

Kővé dermedve álltam ott egy ideig… Mi lehet ez a hely? 

 Robbanást hallottam. Macskák, pandák és más szellemek közeledtek. Újra láttam apámat meghalni… Elfutottam… Nem tudtam elviselni ismét… Megszakad a szívem… A semmiből hallottam egy furcsa hangot… Mint a nyílpuskáé…

 Futottam, amerre a lábaim vittek… Ismét öcsémet láttam… De ezúttal a goshinbokun lógott, nyílvesszővel mellében. Mégegyszer az a hang… Mégegy könnycsepp…

 Fordult egyet a világ, aztán vízben találtam magam… Úsztam akárhogy is, egy örvény egyre csak a közepe felé sodort engem. Rettenetesen féltem… Becsuktam szemeimet…

 Kinyitottam újra, és egy egész más helyen találtam magam. Egy tisztáson voltam. Lágy fuvallat kuszálta szét hajszálaimat. Aztán szagot fogtam… Az övé volt! Kétségtelenül… Abba az irányba tekintettem, és… megláttam. Ott ült a sűrű fűben. Engem látva felállt, odafutott hozzám.

- Miya… - Suttogtam. Nem hittem, hogy valaha is kiejtem mégegyszer ezt a nevet…

- Sesshomaru… - Mondta édes hangján, és megölelt.

Szorosan magamhoz szorítottam, öleltem, ahogy még soha.

- Szeretlek… - Mondtam akaratlanul is.

De már nem szólalt meg. Hirtelen kihűlt egész teste.

- Miya?

Eleresztettem, megnéztem, mi baja. Amit akkor láttam, volt a legborzasztóbb látvány a számomra… Halott volt… A karjaimban halt meg! Testén egy hatalmas lyuk, és… Megnéztem a kezemet… Véres volt… Én öltem meg?  Miattam halott? Ó, mit tettem?

 Térdre estem ott helyben, ölemben kedvesem holttestével. Azután fellángolt a környék, egy csatateret láttam… A tájat hullák borították, szétszórt fegyverek, amelyeket felemésztett a tűz… Felismertem pár élettelent… Gordont… Novourit… Jakerut… Még Kahn is ott feküdt!

- NEEE!

 Megígértem, hogy nem teszem, de sírva fakadtam… Ezután már öt lövést hallottam! El akartam pusztulni! Futottam, bele a tűzbe… De halál helyett egy újabb helyre kerültem…

 Sötét volt… Fáklyák égtek - azt hiszem - falhoz erősítve, kék lánggal. Egy folyosó volt talán… Felálltam, mivel elestem valahogy megint, és elindultam a vérfagyasztó látványt nyújtó folyosón. Sokáig mentem… Mintha nem szakadna vége soha! Aztán rájöttem, hogy körbe megyek! Alaposan végignéztem mindent, hátha van valahol egy rejtett bejárat… Megálltam a fáklyáknál, megfogtam egyet… Elfordítottam…

- Nem történt semmi! - gondoltam.

De aztán… Kinyílt alattam egy csapóajtó, és újra zuhantam. De most rövidebb ideig…

 Egy hideg helyre kerültem. Egy nagy teremnek látszott, enyhén megvilágítva. Egy fiú volt ott kifeszítve egy nagy korongszerűségre, mellében már jónéhány nyílvessző éktelenkedett. Egy férfit is láttam, aki egy nyílpuskával célzott az ifjúra éppen. Hirtelen felém villant a tekintete, szemei vörösen izzottak. Belelőtt egy utolsót a fiúba, majd felém suhant. Olyan gyorsan, hogy azt sem tudtam, merre nézzek ijedtemben. Egyenest középtájon rúgott aztán, megragadott, és bevetett egy sötét ketrecbe. Jól bevágtam a fejemet és hátamat a rácsokba… Csak feküdtem ott kínok közt…

 A férfi addig tovább lyuggatta nyilaival a fiú testét. Mikor az felkiáltott, abbahagyta gúnyosan felnevetve, leszedte a korongról, s úgy, ahogy volt, behajította mellém. Előhúzott egy jó nagy kulcsot ingjéből, és ránkzárta a ketrec ajtaját. Megláttam az arcát… Én voltam az… Aki leszek pár év múlva, talán… Alattomosan vigyorgott, forgatta ujja körül a kulcsot, a fiú arcába köpött egy nagyot, majd kiment egy kapun, ami parancsára nyílott meg előtte.

- Én lennék az ott? Hol vagyok? Álom talán?

- Hogy… kh… kh… Hogy érted, hogy te? – Nyöszörgött a fiú, próbálva felkelni. A nyilak feszítették mellkasát rendesen, csak úgy ömlött testéből a vér…

- Miért lőtt meg téged az a szellem?

- Nem értheted… Ő én vagyok…

- MICSODA? – Döbbentem meg – Te? De hogyan?

A fiúnak végre sikerült felülnie. Szemembe nézett. Úgy nézett ki, mint én! Minden egyes vonásunk egyezett! Még a régi ruháimat hordta, de miért?

- Hogy kerülsz ide? – Kérdezte.

- Nem tudom. Egy boszorkány idehozott, mondván, hogy lehetővé teszi önmagam megismerését…

- Szóval te…? Te a testem vagy?

- Mi?

- Az a férfi ott a kegyetlenség, ami benned lakik. Én vagyok… A szíved…

- Te? Te lennél a szívem?

- Igen… A Kegyetlenség nap, mint nap kínoz és gyengít engem…

- Mitől lehet vége?

- Sosincs… vége… - Elvesztette eszméletét.

 Visszajött az a férfi, kirántott a ketrecből, és magával vitt.

- Hová viszel, Kegyetlenség?

- Szóval tudod a nevem… - Szólalt meg torzított hangján – Eltávolítalak innen… Nincs itt semmi keresnivalód.

- Mégis mit akarsz tenni? Én te vagyok! Nem ölhetsz meg… - Gúnyoltam.

Erre ő felemelt arca elé. Ridegen, mereven bámult az arcomba.

- Ne vedd olyan biztosra… Elvégre én kínozlak. - mondta – Akármikor megölhetnélek, öcsi! De inkább élvezem, ahogyan szenvedsz!

Harsányan vihogni kezdett:

- Csak én létezem… A fiú meghalt… Az enyém vagy! AZ ENYÉM!

- Hagyd abba! – Hallottam azt a hangot… Muzsika volt fülemnek, és ráadásul megmentett!

- Ki a…? – Kezdte Kegyetlenség, de egy penge kettészelte. Az övé volt… Megmentett!

- Ezt még megbánod! – Tűnt el a kegyetlen énem.

 A földre esve valóban őt láttam. Csak egy pillanatig, aztán eltűnt végleg.

- Nem! Nem fogom hagyni! Én Sesshomaru vagyok! Nem kerekedhet fölém senki!

 A Nagy Vulkánban voltam ismét. A nő érdeklődve fordult felém székéről:

- Sikerrel jártál?

- Azt hiszem… Megtudtam, mi történik bennem…

- És az álmod?

- Igazad volt. Rájöttem. A két férfi az én két felem: a szívem és a gonosz, kegyetlen lelkem. Állandó harc dúl köztük…

- Gratulálok! Kiderítetted… Van olyan, aki nem tér vissza soha többé… Te szerencsés vagy!

- Mondhattad volna előbb is…

- És most mit tervezel?

- Megpróbálok egyezkedni. Mindkét felem összhangba kell, hogy kerüljön. Nem gyötörhetem magam a múlton, különbem elgyengülök… Új lappal kell indulnom…

- Én sem tanácsolhattam volna jobbat! Eszes úr lesz belőled. Csak egyet mondj meg…

- Mi az, amit TE nem tudhatsz?

- Hogyan menekültél meg? Nem értem…

- Ezt… Egy különleges betegségnek tulajdonítom…

- És pedig? Miféle betegség?

- Sajnálom, de nem mondhatom meg. Nem gyötörhetem magam a múlton…

- Kár…

- Azért köszönöm…

- Nekem ne köszönd! Te voltál, ki megoldottad a problémát!

- Ha így látod…

 Elmentem azután onnan, Aun segítségével, persze… Tanulságos nap volt…

***

   Igyekeznem kell összhangba hozni magam. Nyugodtnak kell lennem, kiegyensúlyozottnak, ne túl érzelgősnek, de értelmetlenül se gyilkoljak… Kulcs: koncentráció, higgadtság, elmélkedés és ALVÁS!!! Szigorúan! Csak akkor, ha nem veszi észre senki, akkor ne leszek sebezhető… Igen… Ezt kell tennem…

Útinaplóm

(6. rész)

   Apály éve tizenharmadik szakasz

 Én… Én nem hiszem el! Megcsaltam! Egyszerűen… megcsaltam! Mit tettem? Hogy lehetek ilyen OSTOBA!? Ígéretet tettem… Esküt… És így állom a szavam? Hogy tehettem…? Kérlek… Ne haragudj… Belehalnék, annyi szent… Egek… Mit tegyek most?

*

 Az egész azzal kezdődött, hogy feljutottam a hegyekbe. Azokba, amelyek nyugatabbra voltak, mint a bizonyos „Nagy Vulkán”. Nem ismertem azt a környéket, egy cseppet sem. Azt halottam, hogy óriásmadarak és kígyószörnyek laknak ott.

- Nem veszthetek semmit az életemen kívül…

 Szóval csak bandukoltam, szimatolva, hátha jön arra valami vagy valaki, akinek megadhatom a végső tiszteletet… Hé! Unatkoztam! Unalmamban még énekeltem is… Amit nem szoktam, csak ha nagyon nagyon nagyon nagyon unom a napot.

- Fukai fukai… mori no oku ni… Ima mo… kitto… Hogy is van tovább…?

Hangom meghallva, egy vénséges vénasszony gurgulyázott elém az útra.

- Miket hallok? Egy ifjú énekét? Csodálatos…

- Eh… - Ez kissé zavarba ejtő, nem igaz? Hallotta, hogy én itt magam elé kornyikálok, és még dicsér is… - Köszönöm…

- Talán szerelmi ének?

- Áh… Dehogy…

- Miért nem? Úgy szeretem a szerelmes dalokat…

- Én már meguntam őket…

- Hogyhogy? – Döbbent le az anyó – Hisz még olyan fiatal vagy, fiacskám…

- Igaz, de nem annak érzem magam…

- Az baj, fiacskám… Ki tett veled ekkora szörnyűséget, mondd?

- Nem ismered, anyó… És nem ő tette, hanem én magam…

- Értem, fiacskám…

- Kérhetnék valamit? Befejeznéd kérlek a „fiacskám”-ozást?

- Nem… - Vigyorgott – Gyere csak velem. Én majd segítek rajtad…

- Nagylelkű, de nem, köszönöm…

Aztán a vénasszony egy furcsa szárnyas lénnyé vedlette magát. Két nagy szárny lengedezett karjai helyén, lábai karmokká lettek, orra helyett csőr deformálta el az így sem túl szép arcát.

- Velem jössz, azonnal! – Fenyegetett. Én csak nevettem az arcába, és készítettem az ostorcsapást.

- Vigyél el, ha tudsz, banya!

Felém lódult egyből karmait széttárva. Ugrottam egyet felette, előrántottam az ostort, majd szétszabdaltam pontosan hatezer-nyolcszáz-negyvenkettő darabra. Ne higgye senki, hogy kitaláltam! Ez a véres igazság! Hehehe…

 Miután ez a hatezer valahány darab bűzös maradvány a földre hullott, villámok csaptak le az égből, és a szörnyeteg hangját hallottam…

- Hol vagy? Hisz már megöltelek! – Ordítottam fel az égig.

- Megbánod még, hogy bemocskoltad velem a kezedet!

- Hiszem, ha látom! – Mondtam. Mostmár tudom, hogy ezt nem kellett volna…

- Én egy papnő voltam életemben. Második életemet ily szörnyként éltem, hatalmasabb úrnőként, mint aki valaha élt e hegyek közt.  Megátkoztak halálomkor, így téged is megátkozlak! Csak nálad ez nem jót, hanem rettenetest hoz majd!

- És mi lenne az? – Gúnyolódtam.

- Megfosztalak a legértékesebb tulajdonodtól, az önzetlen szerelemtől és szüzességedtől!

- Azt hogy teszed? Csak a halál előtt álló lelked beszél hozzám…

- Ó, nem személyesen… - Ördögi kacaj – Te magad teszed ezt!

- Nem tennék ilyen undorító…

- Látom, nem fogod fel… - Vágott szavamba – Így hát közlöm veled e szókat:

Akit először megpillant ámuló két szemed,

Abba reménytelenül beleszeretsz.

Önkényesen neki adod törött szívedet,

Másnapra megszűnik majd szűzi léted!

ÁTOK REÁD, HITVÁNY EB!

 E szavak után már nem hallottam a vén boszorka hangját. Tényleg megátkozott volna? Áh… Badarság… Majd pont engem… Hehehe… De mulatságos… De miért pont ily átkot bocsájtott rám? Tán tudta, hogy mi számomra a legértékesebb? Talán előre tudta már, hogy ezt a felbecsülhetetlen dolgot sosem dobnám el akárkiért? De… Honnan tudta? Ha tudta…

 A hegyről lejutva egy palota tárulkozott elém. Odakerültem az emberek lakta területekre! De hogyan? Hisz éppen a másik irányba indultam útnak! Ez érdekes…

 A palotát minden bizonnyal emberek lakták. Csak úgy elmentem volna előtte, mint aki észre sem vette, de valami történt. A kastély hátuljából nagy tűzcsóvák törtek elő, az épület többi részét felemésztésre szánva. Ember harcolt ember ellen. Ezt tartom a legszánalmasabb dolgok egyikének… Ugyanaz a faj gyilkolja a másikat… Tch!

 A tömegből egy fiatal lány rohant elő, menekülve a támadók elől. Harcosként volt bár öltözve, de ereje nem lehetett elég oly sok ellenség legyőzéséhez. Mikor megláttam… Ismét elhangzott az átok négy sora… És történt velem valami… Akaratomat valami természetfeletti irányította, így… szégyellem, de… beleszerettem abba a lányba… Irányíthatatlan lettem… Mint egy bábu!

 A lányt sok ezer harcos követte, kívánván halálát. Hirtelen összerándultam, bevetettem mérgemet, és megöltem az üldözőket. Azután a többi ellenséget is apróra szabdaltam, megmentve a lányt és családját. MI ÜTÖTT BELÉM??? ÁÁÁÁ!!!

- Jól vagy? – Szólítottam meg ezek szerinti végzetemet.

- Igen… Köszönöm neked… - Válaszolt meglepődve észrevévén szellem mivoltomat.

- Hogy hívnak, mondd?

- A nevem Sara. – Ez a név nagy pecsétet tett életemre… De erről a későbbiekben… - Te ki vagy?

- Sesshomaru.

- Hogyan hálálhatnám meg neked, Sesshomaru?

- Nos…

- Mondd csak! Én megteszem, ha tudom.

- Nem kérek… semmit… Mennem kell. Sayonara…

- De…

 Mielőtt szólhatott volna, elmentem onnan szélsebesen. Utáltam magam, de szívem táncot járt örömében. Manipuláltak… mi lesz így velem?

 A délután lassan telt. Minden percben azon tűnődtem, mit csinálhat most az a lány… És minden negyed pillanatban átkoztam a vénasszonyt.

- Mit tettél velem! Átkozott vén BANYAAAAA!!!

- Kit szólítasz, Sesshomaru? – Hallottam hátulról. Sara volt az.

- Te… Mit keresel itt?

- Viccesnek tűnhet, de magam sem tudom… Nem nyugszom bele, hogy nem vársz semmit jótettedért…

- Hidd csak el…

 Leült mellém, és én hagytam! HAGYTAM!

- Mondd el… Mit szeretnél?

- Semmit. Betűzzem, hogy megértsd?

- Nem mozdulok, míg meg nem mondtad! – Mondta higgadtan.

 Vitatkoztunk ezen egy jó darabig. Igyekeztem rá sem nézni, de nem ment. Mindig azon kaptam magam, hogy a lábait nézem… vagy a fenekét… vagy a dekoltázsát kémleltem… MINDENT megnéztem rajta. Normális esetben ez nem izgatna túlságosan, sőt meg sem történne! De most úgy éreztem, megfulladok a hőségtől. Ez egy hamis szerelem volt. Az egyik felem szerette őt mélységesen, a másik igazi kedvesem után siránkozott…

 Egyszercsak azt vettem észre, hogy már a kezét fogom! Ennek hatására zavarba jött, de nem szólt semmit. Tovább beszéltünk… Aztán, mintha csak alapvető dolog lenne, egyre közelebb hajoltam hozzá. Ettől már megrémült.

- Mit művelsz? – Kérdezte.

- Szeretlek… - Lihegtem.

Hogy mondhattam ezt neki, mikor nem is igaz?! Még Miya sem hallotta ezt tőlem. Pont egy jött-ment lánynak mondom e bűvösen beteges szót! Legszívesebben leszúrnám magamat! Egek…

 Miután ezt megvallottam neki, azonnal jött a csók. Furcsálltam, hogy Sara nem is ellenkezett… Tűrte, hogy tegyek vele, amit akarok… Aztán valami őrültség elborította az agyamat… Onnantól már nem emlékszem… Ez a legnagyobb baj…

 Az az utolsó, ami eszembe jut, hogy feküdtem a vízen… Sodort az ár, s majd megfagytam… Nem volt rajtam egy szál gönc sem! TE JÓ ÉG!!! MI TÖRTÉNT???

 Kimentem a partra, arra a helyre, ahol elkezdtük a beszélgetést. Nem volt ott semmi… Csak a ruhaujjam lógott le egy fáról.

- Hát az meg mit keres odafenn?

Annyira irtóztam már magamtól, hogy újra berohantam a vízbe, lecsutakolni magamat. Ahogy sejtettem, rámragadt a szaga…

 Leráncigáltam ruházkodási cikkeimet aztán a fáról, felöltöztem. Nem hittem el, hogy valami történt, de nagyon féltem tőle… Elveszett volna legértékesebb tulajdonom?

 Ez lenne még a legkisebb gond! Mostmár szószegő is vagyok! Szavamat adtam Miyának, hogy nem fogok mást szeretni, és nem adom magam senkinek… Soha! De semmi sem maradt ebből már… Szégyen gyalázat… Nem tudom elviselni!

- NEM! NEM! NEEE!

 Undorító vagyok! Valaki öljön meg, mint egy közönséges bűnözőt! Ó, ne! Mit tettem?!

 Nem bírtam a kínt… Sejteni lehet, hogy megint sírtam… Keservesen… Sokáig…

Felálltam, futottam… Egyenest egy szakadékig… Most nem féltem leugrani. Tettem két lépést hátra, és nagyot ugrottam az észveszejtő mélységbe.

 Feküdtem a földön, abba jól belemélyedve az eséstől. Pontosan a folyó mellé estem… Legalább nem lettem vizes… De nem haltam meg!

- MIÉÉÉRT?!

Egy férfi jött le egy szikláról, ami kiállt a szakadék meredek falából.

- Mit miért? – Kérdezte.

- Miért nem vagyok halott? – Mondtam elkeseredetten.

- Miért akarsz halott lenni?

- Mert… megcsaltam…

- Kicsodát?

- Az egyetlent, akit igazából szerettem…

- Netán Sarát?

- NEM!

 Ki tudtam mondani ezt a tagadószót! Ez azt jelentette, hogy az átoknak vége… És ez azt is jelentené, hogy igazak voltak a félelmeim… Azért reméltem, hogy tévedek, de most? Kelkeseredettségemnek nem volt határa…

- Mondd, te Sara… Egyik ismerőse vagy? – Kérdeztem aztán az embertől.

- Nem, dehogy, ifjú! Itt élek ebben a faluban, ami odafenn van a másik oldalon!

- Akkor… Honnan gondoltad, hogy én és ő…?

- Úgy, hogy láttam…

- LÁTTAD???

 Megragadtam a férfit, a magasba emeltem, és ráncigáltam.

- Követelem, hogy mondd meg, mi láttál!

- Miért? Te nem tudod? ÁÁÁH!

- NEM! – Rángattam mégjobban – Figyelmeztetlek! Szellem vagyok! Ha nem mondod meg…

- Tudom, hogy szellem vagy, hiszen láttam!

- Mit tettem, amiről ezt megláttad?

- Ha leteszel, elmondom… Fáj a karom…

 Letettem a földre. Mély levegőt vett, aztán elkezdte mondani az eseményeket:

- Éppen aprófának valót kerestem az erdőbe, mikor megláttalak benneteket. Éppen megcsókoltad, amikor felfigyeltem rátok. Azután hirtelen ellökted magadtól, és rettenetes ordításba kezdtél… Mint egy dühroham… Nagyon megijedtem, mikor vörösen izzó szemeidet láttam… Aztán állati testbe burkolóztál, egy óriási kutya képe lett a tiéd. A lány elfutott, mert halálra rémítetted. Te, magad a folyóba vetültél, nagy nyüszítve… Eztán elloholtam én is…

- Szóval nem történt semmi köztünk?

- Az égvilágon semmi… Nem csaltad meg, akárki is legyen az…

 Erre elfogott a boldogság és megkönnyebbülés. Mégsem lett volna kifizetődő meghalni!

- Köszönöm! Köszönöm! – Ráztam meg a halandó kezeit, majd elrohantam az ég tudja már, hova…

- ÉLJEN! NEM VAGYOK EGY SZEMÉT SZÓSZEGŐ! HALLOD EZT? HALLOD? MÉG MINDIG A TIÉD VAGYOK!!!

**

 Tűz mellett ülök, melegedem, mert kicsikét felfázhattam a mostanában ért túl sok vízmennyiségtől. Jó tudni, hogy tudtam parancsolni magamnak… De ha az az ember nem mondta volna el mindezt, én biztosan már apámmal időznék a holtak birodalmában… Még belegondolni is rossz! Biztos, hogy nem Miyához kerülök halálom után… Én nem vagyok mágus! Ő az volt… Na jó, majdnem, de az lett volna, ha nem kell… olyan sietősen távoznia az élők sorából… Nagy sóhajom szakítja az eget…

- Fukai fukai mori no oku ni ima mo kitto okizari ni shita kokoro… Kakushite’ru yo…

De jó lenne, ha meglenne a hangszerem… Játszanék pár dalt… Mint ezt is…

 Főleg neked… kedvesem…

Útinaplóm

(7. rész)

  Harmatozás éve, hatodik szakasz

 Kínmentes születésnapot nekem! Legalábbis, ha jól emlékszem, pontosan 18 éves vagyok… Emberévekben, persze… Ez röviden annyit jelent számomra, hogy ezentúl nem fog rajtam az idő, tehát mindig így fogok kinézni. Születésnapom alkalmából történt velem valami családias, ezért ne lepjen meg senkit, ha egy kicsit érzelmesre váltok, s nagyúr lévén egy szolgálóm is van mostmár.

*

 Tegnap éjszaka volt születésem napja igazából, de belenyúlt a másnapba, ezért nyilvánították a mai napnak. Teliholdkor születtem, ezért ennek a látványa valamifajta melegséggel tölt el. Tegnap sokat gondolkoztam. Ki lehetett az anyám? Apám miért hagyta el? Miért vett el egy másik asszonyt? Miért változott meg úgy azután? Miért? Miért? Miért? Csupa ilyen kérdés feszegette a fejem. Bárhogy gondolkodtam, nem vezetett eredményre, csak újabb kérdések tárulkoztak elém.

 Eszembe jutottak dolgok, amikre normális esetben nem is emlékezne senki. Olyan események, amelyek akkor történtek meg velem, mikor még alig tudtam beszélni, és még egyke voltam. Anyám akkor már nem élt. Egy ilyen esemény volt ez is:

 Apám ölében üldögéltem, védelmező karjai közt. Egy réten voltunk, ahol sok cseresznyefa virágzott, a földet is beborította a tarka virágtenger. Este volt már, én kicsit nyűgös voltam, nem tudtam elaludni. Kérleltem apámat, meséljen nekem valamit, amitől elalhatom. Erre ő elfektetett karjában, mint a kisgyermekeket, akár jómagam, majd egy asszonyról mesélt. Ez az asszony az anyám volt.

 Anyámat, mint gyönyörű asszonyt mutatta be, aki belehalt születésembe, így sohasem láthattam. Azt mondta, hogy a homlokomon lévő félhold rá emlékezteti, mikor csak rámnéz. Azt is mondta, hogy hasonlítok rá. Talán ezért nem bírt később a szemembe nézni.

Ja, és szerette a virágokat…

 Erről szóló álmok biztosították nyugodt alvásomat. Ekkor még engem is szeretett valaki, és, bármily meglepő, én szeretem, ha szeretnek… mélyen, legbelül…

**

 Másnap szokásos fejszellőztetési küldetésemre indultam (hú, de vicces vagyok… csak el ne nevessem magam). Mindig arra mentem, amerre a lábam vitt. Ma kicsit jó kedélyem volt, nagyokat szippantottam a levegőbe. Ilyen napokon egy pillanatra feledni tudtam előéletemet, és élvezhettem a momentumot… habár, csak egy pillanatra…

 Így menetelvén egy olyan helyre tévedtem, ahol sosem jártam még. Csak… álmomban… Ez volt az a hely! Most is virágoztak a cseresznyefák, illatukat árasztva, mit felém sodort a szél. Lecsuktam a szemem. Szerettem ezt az illatot…

 Egy hangra lettem figyelmes, mely a nevemen szólított. Kinyitottam újra szememet, körülnéztem.

- Ki vagy? Mit akarsz tőlem? – Faggatództam.

- Sesshomaru… - Hallottam ismét.

- Gyere elő! Mutasd magad!

A semmiből egy asszony lépett elém kecsesen. Tiszta fehérben jelent meg alakja, pár lótuszvirág díszítette ruházatát. Arcszíne majdnem egybeolvadt ruhájáéval, haja úgyszintén, bár az kicsit ezüstösebb volt. De a legérdekesebb az volt, hogy ugyanolyan sarlóhold volt a homlokán, mint nekem. Lehet, hogy ő…?

- Itt vagyok hát, ahogy kérted. – Mondta az asszony.

- Ki vagy te?

- Nem ismersz meg? – Tette fel a rettegett kérdést.

- Nem igazán…

- Hogy is ismernél… - mosolygott – Még olyan kicsi voltál, mikor…

- Anyám? – Vágtam közbe.

- Igen, Sesshomaru. Én vagyok az édesanyád.

- De hogy lehet ez? Te meghaltál…- Szám majdnem tárva maradt.

- Igen, fiam… Most is halott vagyok. Csak te láthatsz, mivel nálad a másvilági kard.

 Igaz is… Ezt már megtudtam előbb is… Csak azt nem tudom, hogy még mire való igazából? Tudom-e hasznát venni, vagy csak egy dísz az övemben?

- Nézd… - Nyújtotta két kezét. Láncok jelentek meg, hosszan lógtak, levezetve a semmibe.

- Mi ez?

- Ha leveszed ezeket rólam, ismét élhetek… És újra egy család lehetnénk…

Mennyire irigyeltem mindenkit mindigis, akinek volt édesanyja. Itt volt a lehetőség, hogy nekem is legyen!

 Gondoltam egyet, és megfogtam a láncokat, gyengéden meghúztam azokat. Egyből le is jöttek, s anyám alakja már tisztábban látszott. Odalépett hozzám, majd megkérdezte:

- Megengeded?

Erre csak bólintottam, ezután átölelt. Tudván, hogy most anyám ölel, boldognak éreztem magam. Karjaimba zártam.

- Anyám…

- Jóképű férfi serdült belőled… Büszke vagyok rád…

- Mostmár ittmaradsz? Az élők között?

- Igen, fiam… Itt leszek… veled… - Kezdett nyúlkálni a bal felemnél.

Iszonyatos fájdalom fogott el. Kezével mellkasomba fúrt, szívem után kaparászott.

- Mit… művelsz? – Löktem el.

- A szíved… Enyém a szíved… - Hebegett.

- Az én szívem másé!- Fogtam le a sebet – Hogy mersz becsapni?

- Becsapni? Én nem csaptalak be! Az anyád vagyok! Mutass tiszteletet!

- Te nem vagy az anyám! Sosem tenne ilyet!

- Honnan tudod? Nem is ismered! – Nevetett fel gúnyosan.

- Minek neked a szívem?

- Ebből élek… Ez tart életben! Árva gyermekek kitépett szívei!- Vihogott.

Haja sötétülni kezdett, két fonatba foglalódott, arcán erős kontúr jelent meg. A félhod eltűnt onnan, hála az egeknek. Mostmár nemhogy nem az anyám, de még kutya sem volt…

- Az enyémet ugyan nem kapod!- Dühödtem fel. Azt hiszem, a szemem is izzott már.

A nő csak nevetett.

- Ne légy olyan biztos ebben! Majdcsak az enyém lesz! Meglátod… fiam! – Vihorászott, mint az őrültek, aztán kámforként távozott.

- Ez a dög! Hogy merészeli magát anyámnak nevezni?!- Fújtam ki a levegőt, próbálva hűteni magam.

- Ha egyszer elkapom, halál fia! Avagy lánya… Vagy akármi is!

***

 Egyre rosszabbnak éreztem a közérzetemet. Nem is csoda. Pont a születésem napján történik ilyesmi! Anyámat senki sem sértegetheti… Sok szellemet öltem már meg, aki szájára vette a nevét sértegetési célból… Ezt egyszerűen nem tűröm! Főleg nem, mikor arra emlékezem, hogy valaki a világra hozott egy bizonyos napon…

 Vajon anyám tényleg úgy nézett ki egykor? Vagy ez is csak színjáték volt? Meg kell hagyni, tényleg voltak hasonló vonásaink. És ez alatt még véletlenül sem a nőiességet értem! MINDENKI MEGÉRTETTE? Hallgatás, beleegyezés… Akkor jó…

 Méltó lett volna anyámnak, hisz gyönyörű volt. Pontosan olyan, amilyennek apámtól hallottam… Kár, hogy a mostani képmás nem ő volt… Mindigis szerettem volna látni…

 Ezeken merengve eljutottam egy eldugott kis helyre, ahol szintén nem jártam sose. Nézzünk csak oda! Felfedező lennék? Jó, tréfát félretéve, egy teljesen idegen helyen bandukoltam. Körülöttem apró házszerű dolgokat pillantottam meg. Mivel volt ablakuk, bekukkantottam. Üres volt… mint a második is… és a harmadik is… Talán egy elhagyatott faluban lennék?

 Ezután kiáltásokat hallottam, tőlem nem messz