|
Kanako alkotása
2006.05.11. 15:01
Sessouamru úrfi naplója 1-11
Sesshomaru úrfi naplója
(1. rész)
Konnichi wa! A nevem Sesshomaru, és egy hatalmas kutyaszelem, Inutaisho fia vagyok. Mióta az öcsém, Inuasha megszületett, rám nem nagyon figyelnek, ezért úgy döntöttem, naplót kezdek, és leírom pár érdekes napomat. És figyelmeztetek minden kívülállót: ha valaki is elolvassa ezt, azt megbánja, arra MÉRGET vehet!
*
Sárkány éve, első szakasz
Ma reggel arra ébredtem, hogy Inuyasha ugrándozik az ágyamon:
- Indulunk, indulunk!
- Mi? Hova? – Ültem fel, lefogva öcsémet.
- Medünk Ezüstfaluba! – motyogta ő, mivel még nem tudott tökéletesen beszélni.
Öcsikém unszolására végre felkeltem, felöltöztem, és kimentünk az udvarra, ahol már készen állt a hintónk. Az emberasszony, Izayoi már benne ült és várta az indulást. Inuyasha rögtön anyja ölébe ugrott, én pedig felugrottam hátra, hogy ne is lássam őket. Apánk is elkészült, beült az asszony mellé, és a kerekek mozgásba lendültek…
A falu elég messze volt tőlünk, estére értünk oda. Egy csillogó, ezüstlombú erdő kellős közepén volt. Feltételezem, innen ered a neve is: Ezüstfalu. A települést csak szellemek lakták, rejtve volt idegenek és halandók szeme elől. Mikor odaértünk, Izayoi és Inuyasha nem látták a bejáratot, mivel egy varázslattal elrejtették azt, pontosabban a falu mágusa tette.
Hintónk berobogott a kapun át, a falun keresztül egyenesen a palotáig. Hogy miért jöttünk el ide egyáltalán? Nos, apám egy jó barátja, azt hiszem, Gordon a neve, meghívott minket magához. Mivel farkas volt, ez meglepő dolognak számított… mármint a barátság. Gordon felesége, Novouri, aki viszont kutyaszellem, a falu mágusnője, méghozzá a hírek szerint elég hatalmas. Két gyerekük is van: Jakeru, az idősebb fivér, és Miya, egy korombeli kislány. Hallottam, itt jól főznek, úgyhogy már alig vártam a vacsorát… Én, kis haspók… Hih!
Gordon, a falu uralkodója fogadott minket személyesen. Furcsa egy szellem volt. Emberalakot öltve is több mint 4 méter magas volt, és telepatikusan beszélt, aminek okát senki sem tudja. Nagyon rá kellett koncentrálnom, hogy értsem, amit mond. Novouri sem volt egy átlagos szellemasszony. Haja sötétzöld volt kutyalétére, és igen szépnek számított. Jakeru, aki szülei miatt keverék, farkaskutya, emberévekben kb. 5 évvel lehetett idősebb nálam, de már majdnem olyan magas volt, mint apám, míg én csak a térdéig értem. Biztos az apjától örökölte. Miya pedig egy elég szégyenlős, kedves kis farkaskutyának bizonyult, de látszott, hogy valami miatt tartott apjától…
A vacsoránál apám és Gordon-sama sokat beszélgetett, és mindannyian bemutatkoztunk. Izayoi jelenlétét furcsállták ugyan, de illedelmességből nem hozták szóba. Az ételek ízletesek voltak, főleg, hogy Inuyasháét is megehettem, mert ő, és anyja nem ehetett a szellemétkekből, ugyanis halált is okozhattak volna nekik.
Az este elnyúlt, és mi, gyerekek nagyon kezdtünk unatkozni. Aztán Miya, vagy Karen (a farkasneve) kitalált valamit. Egy papírdarabot csúsztatott a kezembe, de mivel velem szemben ült, óvatosnak kellett lennie. A fecnin ez állt: „Ki akartok jutni? Tettessétek, hogy sürgősen ki kell mennetek! A többit bízzátok rám.”
Mivel én is untam már, hogy csak egy helyben kellett ülnöm, szólta Inuyashának is, és azt tettük, amit mondott:
- Apám, apám! –rángattam meg az ingujját.
- Mi bajod, Sesshomaru?
- Bocsáss meg, hogy zavarlak, apám, de… - a többit súgtam- sürgősen, ki kellene mennünk…
- Értem… - odaszólt barátjának- Gordon, mondd, hol a…?
- Miya! – lehetett hallani a tudatalattikban – vezesd őket, rajta!
- Igen, apám… -állt fel a lány, és megköszönte az ételt. Mi is így tettünk, és követtük. Már nem mentünk vissza.
Miya a kertbe vitt minket, mely tele volt érdekes növényekkel, miket bizonyára csak itt tenyésztenek. A hold ma fényesen világított, így jól láttunk.
- Végre, kikerültünk onnan. Azt hittem, menten elalszom… - mondta aztán Miya.
- Egész álmos lettem, bátyó… - ásított Inuyasha.
- Szegényke. Álmos vagy? – simogatta meg a fejét ’megmentőnk’.
- Igen - ásított újból.
- Gyere… Beviszlek a vendégszobába… Milyen aranyos füleid vannak… - mosolygott a lány, és elkísérte Inuyashát a számunkra kijelölt helységbe. Én kint vártam, mert még nem voltam álmos. Miya kisvártatva kijött az ajtón, és leült mellém.
- Te Sesshomaru vagy, igaz? –kérdezte.
- Igen – válaszoltam, mert nem tudtam tágítani mondanivalómat.
Aztán a homlokon lévő holdsarlóra tette mutatóujját:
- Ez igazi?
- Igen – mondtam dühödten – szerinted ráfestenék ilyet a homlokomra?
- Bocsáss meg… - rántotta el a kezét- nem akartam udvariatlan lenni…
- Tanultál illemet, látom…
- Ez van, ha egy uralkodó lányának születsz…
- Milyen hercegnőnek lenni?
- Hát… Elég fárasztó… Nekem mindig tanulnom kell, és sosem játszhatok. Igaz, úgysincs kivel… -szomorodott el egy pillanatra.
- Értem… Szóval, nem engednek barátkozni?
Kissé meglepte kérdésem, de nem válaszolt.
- Miért félsz apádtól?
- Én nem félek tőle…
- De mégis… Ígérem, nem mondom el senkinek…
- Nem félek tőle! –mondta határozott hangon.
- Rendben. Hiszek neked.
Egy ideig csendben ültünk egymás mellett. Majd a lány egy kérdése törte meg a csendet:
- Nincs kedved játszani? - mosolygott kedvesen.
- Rendben- próbáltam meg mosolyogni én is- Mit játszunk?
Aztán hirtelen eldöntött a kövön, amin ültem:
- Te vagy a fogó! – nevetett, és futni kezdett. Feltápászkodtam, és kicsit csodálkoztam, de, mivel nem várt meg, utánafuttotam, és próbáltam megfogni. Jó sokáig játszottunk, ezalatt jól összebarátkoztunk. Látszott rajta, hogy örül egy játszótársnak.
- De elfáradtam… - mondtam neki- jó gyors vagy…
- Te is – mondta ő - Ne menjünk el fürödni?
- Együtt?
- Miért?- csodálkozott el.
- Apa szerint nem etikus, ha egy lány és egy fiú együtt fürdik…
- Etikus? Az mi?
Sosem kérdeztem ez apámtól. Biztos a jólneveltség része, de én sem tudtam, mit jelent.
- Ha apa mondja, biztos igaz…
- De van itt még valami – mondta huncut mosollyal – ő most nincs itt – és rámkacsintott.
Bevallom, kissé zavarba jöttem, de aztán én is mosolyra derültem:
- Igaz… És mi még úgysem vagyunk akkorák, igaz?
- Igaz- nevetett. Én is nevettem vele.
Ezután elmentünk a fürdőházukba és megmosakodtunk. Persze, a játék sem maradt ki, bár utálom, ha lefröcskölnek… De ez mégis mulis volt… Hih!
Most a szobánkban vagyok, és írom ezt a pár sort. Inuyasha már alszik csendesen, Izayoi és apám egy másik szobában mellettünk tölti az éjszakát. Jó volt ez a mai napom: Kimozdulhattam otthonról, teletömhettem a hasam, van egy játszópajtásom, és életemben először selyemágyban alhatok! Hih! Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól megértjük majd egymást Miyával. De érzem, hiányozni fog, mikor elmegyünk, bár ez csak néhány nap múlva lesz…
**
Sesshomaru úrfi naplója
(2. rész)
Sárkány éve, második szakasz
A dátummal kapcsolatban… Azt hiszem, ma kezdődött a második szakasz… Igen, mert ma van újhold…
Konban wa! Most éppen a szobában ücsörgök, és írogatom ezt a pár sort, igyekezve nem mutatni Inuyashának, akinek már fekete tincsei lógnak a szemembe, mert a fejemen ül a bitang… Grrr… Nem érdekel, akkor sem mutatom meg neki… Úgy döntöttem, felülök a paravánra szép óvatosan… Ide úgysem juthat fel…
- Dere je! Játni akajom! – Visítja és ugrál fel. Én csak nyelvet nyújtok, és írok… Hih!
*
Nehéz napom volt… Apánk ma nem volt itthon, mert szokásos terepszemléjére ment. Megbízott, hogy vigyázzam Inuyashára. Ma különösen, mert ugye, újhold van… Izayoi, az emberasszony kissé félve engedte el apámat, mert tudta, hogy nem vagyok épp egy szent, és féltette tőlem az öcsémet. A SAJÁT öcsémet! Felháborító! Hisz mindenki errefelé tudja, mennyire szeretem kicsiny Inuyashát! De az ember már csak ember marad…
Na mindegy… Szóval apánk elment, én meg itt maradtam Inuyashával és anyjával. Izayoi sosem jött a közelembe valamiért… Pedig megígértem, hogy nem bántom. Heh! Apám meg is ölne érte… Hajh, hát igen. Néha, mikor látom Inut játszani a mamájával, sírni akarok, mert nekem nincs mamám… De nem sírok, mert könyörtelennek neveltetek elvégre is…
- Izayoi!- futottam utána a folyosón. Mint mindig, az asszony megrezzent hangom hallatán, de próbált kedvesen szólni hozzám.
- Tessék, Sesshomaru.
- Ugye, nem baj, ha elviszem Inuyashát sétálni?
- Dehogy… Menjetek csak. De ígérd meg, hogy vigyázol rá, rendben?
- Ez csak természetes. – mosolyogtam rá. Láttam, hogy ettől megnyugszik egy kicsit, majd kiment a kertbe.
Beszaladtam a szobába. Inuyasha öcsikém már ott ült és várt engem.
- Medünk? – nézett fel rám mosolyogva.
- Gyere – fogtam meg a kis kezét – Indulunk!
- Hullá! Bátó elvisz szétálni! – Pattant fel a földről, és szabályosan rángatott ki az ajtón.
Az erdőbe mentünk. Inuyasha kíváncsian szaladgált körülöttem, megnézve minden növényt és állatot.
- Ez mi? – Kérdezte meg mindenfélét felém mutatva.
- Az egy gyík… Ereszd le szépen… - mondtam egy alkalommal.
- Pápá, dík báci! – Adott neki egy puszit, és letette az állatot. Én kelletlenül is csak mosolyogni tudtam ezen. Lehet, nem vagyok elég aranyos, hogy apánk kedvence legyek… Gondolataim meglátszottak arcomon.
- Mi a baj, bátó?- Kérdte Inuyasha megfogva az ingujjamat.
- Semmi baj nincs, Inuyasha. Gyere, fogunk pár halat ebédre! Édesanyád biztosan örülne neki.
- Hujjá! Hajat fodunk! – szaladt oda a patakhoz. Beleálltunk a vízbe, és megmutattam neki, hogy fogjon halat. Ügyesen csinálta. Én ötöt fogtam, ő kettőt. Nyersen akarta megenni őket.
- Ne, te kis haspók! Várj, míg anyukád elkészíti neked!
- Menjünk haza, bátó! Éhesz vadok!
- Megyünk! Fogd erősen a halakat!
Hazamentünk, és bemutattuk Izayoinak a zsákmányt. Az asszony örömmel megsütötte mindet. Ő és Inuyasha evett belőle, de én inkább maradtam a szelleméteknél. Kihoztam a kamrából egy doboz gőtesültet, azt ettem. Figyelem, ez NEM emberéteknek számít! Inuyasha már rosszul is volt tőle egyszer… Na mindegy… Inu megint sikeresen lenyelte a halcsontvázat, úgyhogy ki kellett köptetnem vele. Szegény sírt is tőle, Izayoi meg azt hitte, hogy megfojtom, ezért rávágott a fejemre.
- Ereszd el!
- De én csak…
- Köszi, bátó! – Szóltközbe Inuyasha.
- Nincs mit… Au! A fejem…
- Bocsánat… - szégyellte el magát az emberasszony.
- Felejtsd el… - Felálltam mellőlük és bementem a szobánkba. Hogy mindig engem kell ütni… A gőtétől rendszerint álmos szoktam lenni, ezért levetkőztem,. és elmentem aludni.
Álmomból arra ébredtem, hogy valaki húzgálja a hajamat. Kinyitottam a szememet, és Inuyasha árnyékát láttam a takarómon. Felültem fektemből.
- Inuyasha… - dörzsöltem meg a szemem- Mondtam, hogy ne piszkáld a hajam…
- Boci, bátó! – mondta, és elröhögte magát, amint ránéztem.
- Tch! Micsoda egy röhhincs… - álltam fel, és felöltöztem. Kimentem az udvarra, majd elmentem emberek közé körülnézni. Az emberek messziről nevettek rajtam. Mi bajuk van, gondoltam akkor. Inuyasha tipegett utánam, és ő is nevetett.
- Mit nevettek? – kérdeztem meg egy embert, aki mellettem ment el.
- Nem is tudtam, hogy Inutaishonak, a kutyadémonnak lánya is van… - nevetett az illető.
- LÁNYA?! – mordultam rá. Sikoltozva futott előlem mindenki, Inuyasha pedig elbújt valahol.
Ki nem állhattam az ilyet… Lány… én… Tch! Attól, hogy szép arcom van, nem vagyok lány! Tch! Meg az egy másik dolog, hogy apa lánynak hív, ha gyenge vagyok egy edzésen… Vagy még, azt hiszem, az a Jakeru, vagy ki hívott még lánynak ezüstfalui látogatásunkkor…
Tch! Lány… én…
Jó felbőszülten elmentem a tópartra, és leültem a víztükröt nézve. Akkor aztán elémtárult egy igencsak szokatlan látvány: A hajam befonva, szemem kifestve, arcom kipirosítva, még rúzs is volt rajtam… Meg egy női nyaklánc…
- INUYASHAAAAA!!!!!!!!!!!!! – Ordítottam fel.
Hazarohantam rendbe szedni magam… A hajam még mindig kunkorodott a fonattól, úgyhogy bevizeztem. Olyan dühös voltam, hogy majd szétrobbantam! Hú, ha valaki elémkerült volna, biztosan megostoroztam volna kicsit… Mire kijöttem a fürdőszobából, Inuyasha az ágyamon feküdt, és takarómat szorongatva aludt csendesen.
- Megbánod ezt a csínt, öcsi… - Morzsolta a szavakat fogaim közt. Elfutottam a kamrába, és elhoztam egy marék árpát, azt beletettem Inuyasha pici nadrágjába.
- Ez jó lesz… - mentem ki.
Később kint ültem az udvaron, Inuyasha a labdájával játszott. A szép kislabdával, amit tőlem kapott… Egyszercsak követni kezdték a madarak. Én már magamban nevettem, hogy mi fog történni. A következő pillanatban öcsikém már menekült a sok madár elől.
- Bátó! Bátó! Szegítsz!
- Vedd le a nadrágod! Akkor eltűnnek!
Inuyasha a sírás küszöbén letolta nadrágját, otthagyta a földön és odafutott hozzám. A piros kis nadrágot ellepték a madarak, és széjjel szaggatták.
- A nadjágom… - sírt félmeztelen kisöcsém. Éreztem némi bűntudatot, hogy esetleg elvetettem a sulykot… De ő meg lánynak állított oda! Nevetségessé tett!… De őt már így is piszkálta mindenki, mert félszellem… Nagyon szégyelltem magam akkor…
Bevittem Inut a házba, új nadrágot adtam rá, és vígasztalgattam.
- Semmi baj… Elment a sok ronda madár…
Este hazajött apánk. Izayoi elmondta neki mi történt. Apám kihívott az udvarra, majd, mikor kiértünk, megfogott, és beledobott a tavunkba. Brrr… De hideg volt az a víz… De megérdemeltem a mai csínyemért… Persze, Inuyasha nem kapott az övéért semmit… Az volt a kifogás, hogy „túl kicsi, hogy tudja, mi a helyes, és mi nem…” Na persze…
Még most is didergek a víztől… Brrr… Inuyasha közben ledöntötte a paravánt, én meg jól feltöröltem a padlót… Van egy horzsolás az államon… Au… de csíp…
Hih! Inuyasha most adott rá egy puszit… Milyen aranyos… Ez az egyik ok, amiért ő apánk kedvence… Hajh, ebbe bele kell törődnöm… Engem nem szerethet annyira, mer nincs bennem embervér… És nem is kérnék belőle! Jó vagyok így! És ha apámnak nem tetszik, dobjon ki! Mindegy… Amíg Inuyasha közelébe eresztenek, nem bánok semmit… Attól független, hogy hanyou, én nagyon szeretem… És ő is engem… Bár még nem tudja kimondani a nevemet… Csak azt, hogy Secchin-mau… Idegesítő, ha árnyékszéknek hívnak valakit, nemde?
Sebaj, majd megtanulja egyszer… Most viszont apánk ágyba parancsolt minket, úgyhogy befejezem mára… Előbb el kell, hogy dugjam ezt Inuyasha elől… Hah! Betömöm a ruháim közé! Oda úgysem merne nyúlni senki… Hih! Na, én megyek… Sayonara!!!
**
Sesshomaru úrfi naplója
(3. rész)
Árvizek éve, ötödik szakasz
Egy tisztáson tértem magamhoz, mikor felkelt a nap. A fejem csak úgy zakatolt, porcikáim sajogtak, végtagjaim zsibbadtak voltak. Felültem, és azt láttam, hogy folyik a vér testemet borító sebekből. Ruháim tépetten lógtak rólam, rajtuk ellenség vére vegyült össze az enyémmel.
Mi is történt? Összezavart elmémet emlékezésre próbáltam kényszeríteni… Igen, tudom már…
*
Az este támadás ért minket csak úgy, a semmiből. Apám hősiesen verte vissza az ellenséget, én az oldalán küzdöttem teljes erőmből… De túl sokan voltak… Apám megparancsolta, hogy mentsem magam, és ha ő meghal, vegyem át a helyét birodalmunk élén. Azt mondta, nem, üvöltötte, hogy fussak, és ne nézzek hátra. Nem szívesen hagytam ott, de kötelességem volt követni parancsát, így hát menekültem… Futottam, ahogy a lábam bírta, és szelem ketté a támadóimat. Tiszta volt az út előttem… És megtettem… Hátranéztem, és akkor megláttam valamit, amit soha nem felejtek el. Mélyen belevéste magát emlékeim közé, és soha nem törlődhet onnan… Apámat láttam elesni, és kilehelni lelkét… Könnyeim záporoztak, de futottam tovább, mert még mindig követett az ellenség. Hogy szerettem volna akkor, hogy Inuyasha itt legyen… Nagy szükségem lett volna rá. De ő nem volt itt, hogy küzdjön a családjáért… Ha itt lett volna, talán apánk is köztünk lehetne még… Tudatom, hogy most megint könnyezem…
Beértem egy erdőbe és elbújtam, remélve, hogy nem találnak rám. De a macskák szaglása jó -mert macskák voltak… rühes dögök- és észrevettek. Körbevettek, és rámvetették magukat. Lehettek akár harmincan is! Inuyasha után kiáltottam, de hiába. Nem jött, hogy segítsen rajtam… Én sem tudom, hogyan kerültem el onnan, de úgy látszik, megúsztam ezegyszer…
Felkeltem a földről, csak úgy ömlött belőlem a vér. Körülnéztem; páncéldarabok hevertek a földön, fegyverek, lekaszabolt testrészek, felszáradt vérfoltok voltak mindenhol, beleértve azt, amiben feküdtem.
-Az mind az enyém lenne? - borzongtam el.
Aztán felnéztem a napra. Keselyűk keringtek a palotánk romjai körül… Vissza akartam menni… Elindultam hát, lassan, kicsit döcögve. Közelebb érvén egyre több élettelen testet láttam heverni széttépetten, vérbe fagyva. És akkor ott álltam előtte… Ahol egykoron a palotánk állt, ott most nagy kőhalom éktelenkedett, melyeken dögevő madarak pihentek.
És akkor megláttam őt… Hatalmas holtteste ott feküdt, védetlenül mindenféle dögevő elől… Ez volt eddig a legfájdalmasabb látvány egész életemben… Látni apámat, a nagy Inutaishot, a nyugati tartományok urát holtan feküdni lábaim előtt… Valami neszt hallottam… Sírásnak hangzott… Megfordultam egyszer magam körül, de nem láttam senkit. Aztán lenéztem a földre. Miyoga, a bolha ott ült, és siratta apámat. Mikor meglátott engem, megrettent, ahogyan szokott.
- Sesshomaru úrfi… Hát életben vagy?
- Igen. Mint látom, te is…
- Most, hogy apád halott, mit tervezel?
- Helyébe lépek örököseként, ahogyan meghagyta nekem…
- Apropó örökös… Sesshomaru úrfi, kérlek, menj el a bölcs fához!
- Miért?
- Apád rábízta, hogy átadja neked az örökségedet…
- Örökség?
- Igen… Várj, Sesshomaru úrfi! Még nem fejeztem be!
Elindultam abba az erdőbe, ahol a bölcs fa élt. Odaértem hozzá, és ő egyből felismert.
- Sesshmaru úrfi… Már vártalak…
Szegény fején egy tábla díszelgett, rajta csak ennyi állt: Sesshomarunak. Alatta egy kard lógott.
- Ideje, hogy megkapd az örökséged, úrfi. Megtennéd, hogy leveszed a fejemről? – mondta a fa, és kicsit nyöszörgött.
- Persze… - vettem le róla a táblát és a kardot.
- Az ott a Tensaiga – magyarázta az öreg – Apád egy agyarából készült Totosai kovácsmester által. Túlvilági kard. Másnéven gyógyítókardnak is hívják, mert képes egy csapásra 100 embert visszahozni az életbe.
- És mi hasznomra van ez a kard? Nem tudok vele ölni…
- Apád hagyta rám, hogy adjam neked. Többet nem tudok…
- Köszönöm… - dugtam övembe a kardot – most, ha nem bánod, elbúcsúznék apámtól…
- Sajnálom…
- Én is… - fordítottam hátat, hogy ne lássa gyengeségem – Sayonara!
Visszamentem a romokhoz, de apám holtteste már nem volt ott. Levitték az alvilágba, végső nyughelyére…
- Viszlát, apám… - mondtam magam elé, és egy füstölő után ástam a romok közül, amit meggyujthatok…
- Legalább ennyit hadd tegyek érte – gondoltam.
Találtam egyet, leszúrtam a földbe, és míg égett, elmondtam egy rövid imát, és ruhák után kezdtem kutatni… Megtaláltam pár ruhadarabom, amit felölthetek rongyaim helyett. A tóhoz mentem ezek után, hogy megmosdjak, és úgy öltözzek fel. A vizet vörösre festette vérem, sóssá tették könnyeim. Öltözés közben elhatároztam, hogy közlöm Inuyashával, mi történt apánkkal, és egyúttal jól beolvasok neki…
Szimatolni kezdtem jól ismert szaga után, és nemsoká szagot fogtam. Elindultam, fogalmazva mondandómat magamban, egyre csak visszafojtva könnyeimet.
Egy erdőbe értem, emberfalvakhoz közel. Orrom azt súgta, öcsém itt lesz valahol. Megláttam egy nagy fát, mi magasan kitűnt a többi közül. Megismertem. Azt mondták róla, hogy szent fa, és amelyik szellemet odaszögezik törzséhez, annak teste sosem porlad el, örökre ott marad… fogságban…
Megérzésemet követve odamentem annak tövéhez. Megtorpantam mentemben, és elbújtam a fák mögé. Inuyasha a földön feküdt, testét sebek borították, hatalmas szellemek járkáltak körülötte. Nem hagyhattam, hogy megöljék… Ostorcsapással végeztem velük, majd megálltam Inuyasha öcsém előtt. Tudtam, hogy ő már a saját útját járja, mit sem törődik családjával…. Aztán nyöszörgést hallottam a bokrok mögül. Két ember jött elő onnan.
- Köszönjük nektek…- dadogták halkan, majd elfutottak.
Hát ezért hagyott ott minket? Hogy halandókat mentsen? Ilyen keveset érne neki apánk élete, és ilyen sokat egy halandóé? Dühömben nem is tudtam, mit csináljak… Öljem meg, vagy hagyjam magára? Megölni? De hisz mégis az öcsém…És én még mindig, mint öcsémet, szeretem… Nem tudom megölni… Most nem…
Egy ideig ott időztem, majd otthagytam azt a helyet, és kóborolni kezdtem. Gyászos hangulat kerített hatalmába. Bánatos és dühös is voltam egyszerre. Ölni tudtam volna, de nem volt erőm hozzá…
Ez volt életem legszomorúbb napja. Mindenkit elvesztettem… Apámat… Inuyashát… Anyám már rég halott volt… Nem volt senkim az égvilágon…
Napnyugta felé egy szakadékhoz vitt a lábam. Azt súgta, ugorjak, az lesz a legjobb… De csak néztem a mélységet…
- Nem ugorhatok! Teljesítenem kell apám végakaratát, ha az egész életemet is tölti be! Kiírtok mindenkit, aki az utamba mer állni, és én leszek a nyugati tartomány ura! Ha egyedül is, de az leszek! Csak a nyápicok ugornának! Nincs szükségem senkire!!!
De igenis, hogy van… Apámra, Inuyashára… Valakire, akit szeretek, és aki mellettem van… De elhatároztam magam… Egyedül is menni fog! Igen, egyszer mindenki retteg majd tőlem, és Sesshomaru nagyúrnak hív majd! Igen! Ez tetszik…
Nincs hová mennem… Kint alszom… A naplóm a ruháim közt volt, úgyhogy megmenekítettem… Már évek óta nem írtam bele… Ahogy visszaolvasom a régi bejegyzéseket, rám jön a sírógörcs… Milyen boldogok voltunk… El sem hiszem, hogy most már ez sosem lehet többé így…
Még egy szó az öcsémről: Bár mélyen megvetem azért, amit tett, én akkoris örökké öcsémként fogom szeretni, habár ezt titkolom majd előle, és lehet, hogy egy napon meg kell, hogy öljem őt… Ez még egy nehéz döntés, amit egyedül kell meghoznom…
Fáradt vagyok… Alszom egyet, és remélem, ma már nem támadnak rám… Becsukom tehát naplóm könnycseppektől nedves oldalait, és nyugodt éjjelt kívánok… magamnak is…
**
Sesshomaru úrfi naplója
(4. rész)
Árvizek éve, ötödik szakasz
Pár napja már bolyongok itt az erdőkben, mindig újabb menedéket keresve. Ember számára ehetetlen növényeken éltem eddig, gőtéken, gyíkokon és más mérget kibocsájtó állaton. Belül reméltem, mérgük megöl engem, de, mivel magam is mérgező vagyok, ez nem történt meg… Még hogy az élet a vadonban erősít… Tch! Annyit ért, hogy jól felfáztam, és állandóan tüsszögök… HAPCI! De most tető van a fejem felett. Leírom azt is, hogy hogyan…
*
Egyik erdőből értem át egy másikba. Különleges hely volt. Fenyők nőttek itt, ami errefelé nem volt szokványos. A fák lombjai ezüstből voltak, törzseik bronzporral voltak bevonva. Továbbmenvén ezek vegyültek a hagyományos fenyőfákkal. Szép látvány volt…
Amint így mentem keresztül ezen az erdőn, beleütköztem valamibe, és hátraestem. Felpillantottam, és egy védfal villogott fényesen előttem. Volt egy olyan érzésem, hogy már láttam ilyet valahol… Felkeltem, tenyerem a blokádra helyeztem, mire az vízként kezdett hullámzani, majd elnyelte a karom, és átestem a fal túloldalára. Ismerős látvány tárult elém. Egy ösvényt láttam, ami egy faluhoz vezetett. Már messziről éreztem szellemek szagát… Egy szellemfalu? Emlékezetembe ötlött egy név…
- Ezüstfalu… - motyogtam.
Az a falu, ahol egyszer még apánkkal voltunk vendégségben… De rég volt… Akkor még kicsik voltunk… Én és Inuyasha…
Elindultam az ösvényen. Kétfelől fák vettek körül, előttem volt a falu maga. Egyszercsak meghallottam valamit jobbról… Valami énekfélét… Kíváncsi voltam, így megnéztem, mi, vagy ki lehet az. Lekanyarodtam a fák közé, mentem egy darabot, majd megálltam. Megtaláltam, amit kerestem…
Egy lányt láttam ott. Ruhákat cipelt, és rakott ki száradni egy zsinegre, mi két fa közé volt kötve. Selymes zöld haja hosszan lógott le szemébe, zavarva így folyamatosan a teregetésben. Zöld szeme meg sem látta, hogy figyelem. Bőrruházatot viselt, hátán egy kard volt. Elkészült munkájával, nyújtózott egyet, majd nagyot szívott a levegőből. Majd arca gyanakvóra vált, és egyenesen felém nézett. Én önkéntelenül is egy fa mögé húzódtam.
- Tudom, hogy ott vagy! Gyere elő… Nem harapok… - szólt a lány, és mosolygott.
Előbújtam rejtekemből, és elindultam felé.
- Szia… - nyögtem ki végre. Nem tudom, miért, de minden kiejtett szavamért meg kellett küzdenem. Féltem talán, vagy valami más érzelem kerített volna hatalmába?
A szellemlány két szép szeme felcsillant, mikor meglátott. Odafutott hozzám, és átölelt. Azt hittem, menten elolvadok…
- Sesshomaru! – mondta ő, és adott nekem egy puszit – De régen láttalak…
- Ee… izé…
- Nem ismersz meg? Miya vagyok. Emlékszel?
- Miya…?
Ismertem egy ilyen nevű illetőt. Akkor eszembe jutott egy aranyos kislány, aki itt lakott a falu hercegnőjeként. Hihetetlen… Abból a rakoncátlan kislányból ilyen gyönyörű lány lett volna? Már kész hölgy… És én ismerem…
Éreztem valami melegséget végigfutni arcomon, egész a fülem hegyéig.
- Igen, már emlékszem… - mosolyogtam rá – De megnőttél…
- Te is… Mondd, jól vagy? Olyan vörös az arcod…
Egek! Jaj ne! Piros az arcom? Ez azt jelenti, hogy elpirultam… A ffff…. Ráadásul előtte…
- Semmi bajom, ne aggódj… - próbáltam csillapítani idegességemet.
- Akkor jó… - mosolygott – Mi járatban erre?
- Hát… Erre hozott utam…
- Kedves tőled, hogy benézel… Habár csak véletlenül…
- Em… Semmi kifogásom ölelésed ellen, de mégis…
- Jaj, bocsáss meg… - pirult el Miya, és eleresztett – Hogy van apád? És hol az öcséd?
Arcom elkomorodott erre.
- Meghaltak…
- Sajnálom… Hogy történt?
Elmondtam neki a támadást, hogy apám elesett, és hogy engem is majdnem megöltek. Találkozásomat Inuyashával elhallgattam.
- Részvétem.
- Köszönöm.
- Ez azt jelenti, hogy nincs hová menned?
- Úgy is mondhatjuk…
- Akkor maradj itt! Örülnék a társaságodnak…
- Ee… szívesen… szívesen maradok…
- De jó! – mondta nagy örömmel, és megfogta a kezem – Gyere! Bejelentlek apámnál…
A palotához vezetett. A kertben egy hatalmas termetű szellem ült, és kardokat fényezett. Miya odament hozzá, magával húzkodva engem is.
- Apám…
A szellem felpillantott munkájából, majd lenézett a hozzá képest aprócska lányra.
- Mondd… - hallottam szavait elmémben. Telepátiát használt.
- Emlékszel még Sesshomarura? Inutaisho-sama idősebb fia…
- A félszellem?
- Nem. Ő egészen az.
- Igen, emlékszem…
- Konnichi wa… - mondtam a szellem felé, meghajtva magamat.
- Konnichi wa – válaszolta – Mi járatban? Hogy van apád?
- Meghalt…
- Értem… - nézett ridegen rám.
- Itt maradhatna egy darabig, apám? Megengeded?
A farkas visszatért munkájához.
- Maradhat… Egy feltétellel…
- Mi lenne az, uram? – érdeklődtem.
- Részt veszel az edzésekben. A világért sem szeretném, hogy ki gyere a gyakorlatból…
- Köszönöm, uram…
- Köszönöm, apám…
- Végeztél a ruhákkal, Miya?
- Igen, apám.
- Akkor mosd el a mosatlant! Mozgás!
- Igen apám!- hadarta, és futott a mosókonyha felé. Én utána.
Két kosár ruha várt mosásra. Miya megfogott egyet, és a másikat is cipelte volna, de inkább átvettem tőle.
- Nem segíthetsz! Mi lesz, ha apám meglát?
- Vállalom a következményt…
- Te akartad! – indult meg a patak felé.
Míg ő a patakban mosott, én mellette ültem, és beszélgettem vele.
- Apám mindig így robotoltat?
- Nem robotoltat… Szívesen teszem…
- Nem úgy néz ki…
- Mindig így bánik velem…
- Miért?
Nem szólt, csak mosott tovább. Inkább nem piszkáltam vele, de még mindig furdalt a kíváncsiság.
- Egy hercegnő így öltözik?
- Apám akarata… Nem vehetek fel selymet…
- Miért nem?
- Mert harcos ne viseljen selymet… Szerinte…
Nem nagyon hittem neki… Kicsit sajnáltam érte… Hercegnő létére dolgozik, és rongyokban jár… Miért bánhat így vele az apja?
Elkészült a mosással, kiteregetett, és visszaindult… Velem…
- Most varázsleckéket kell vennem… Egy időre itt kell, hogy hagyjalak…
- Varázsleckét?
- Igen. Mágusnak tanulok, mint anyám…
- Az jó dolog… Szurkolok…
- Köszönöm… - egy aprócska csókot nyomott a homlokomra, és elfutott az erdő mélységébe.
Leültem a kertben egy kőre, és a kerti tó vizét bámultam… Nem mintha túl érdekes lett volna… Arra jött Miya bátyja, Jakeru, aki azóta még magasabb lett.
- Nocsak… Sesshomaru. Micsoda meglepetés…
- Szia Jakeru.
- Jól megnőttél, kutyuli…
- Eh… kösz… Te is…
- Miya felültetett, mi?
- Nem egészen…
- Tudom – nevetett.
- Jócskán megváltozott… Sokkal…
- Nőiesebb?
- Igen…
- Kész nő… Már most elhalmozzák a kérők… Apám örömére…
- Miért? Alig várja tán, hogy elvigyék?
Jakeru sóhajtott, majd befagyasztott egy repkedő bogarat.
- El ne mondd senkinek, de… Kitaláltad…
- Miért utálja a saját lányát?
- Mert lány.
- Mi?
- Jól hallottad… - mondta megvetően – Csak azért utálja, mert nem fiúnak született…
- Ez borzalmas… És ezért kínozza? Dolgoztatja? Nem engedi öltözni?
- Igen.- csóválgatta két lompos farkát.
- Miért nem tesz valamit ellene?
- Mert az apánk, Gordon túl erős… Nem ellenfél a húgom számára…
- És te?
- Ugyanez…
- Ez nem apa… Ez egy zsarnok…
Jakeru nem szólt semmit, csak felállt, és elment. Ő is nagyon jól tudta, hogy igazam van. Elhatároztam, hogy teszek valamit ellene… Valahogyan…
**
Miya visszatérte után még beszélgettünk, majd a lány elment edzeni apjával… Elég soká maradnak… Egy vendégszobában ülök, írom a naplót, és várakozok, hogy a fürdőben legyen szabad hely… Hah! Hallom az ajtót! Megyek is, különben ma már nem jutok be! Sayonara!
Sesshomaru úrfi naplója
(5. rész)
Árvizek éve, ötödik szakasz
Mondok valamit… Ma reggel arra ébredtem, hogy alszom… Miért? Egyszerű…
Tegnap Gordon-sama elvitt edzeni minket: Jakerut, engem és még pár katonát… Pár százat csupán… Tudni kell, hogy Gordon egy hatalmas farkasszellem. Vagy ötször akkora, mint én, szóval óriási… Sisak nélkül még sosem láttam, és külön nekünk különlegesen áttörhetetlen páncélt öltött fel. Jobb karján hatalmas vaskarmokat viselt, bal kezében mindig egy gigantikus alabárd pihent. Csupán annyi volt a dolgunk, hogy támadjuk, és győzzük le… Hih! De jó volt, mondhatom! Én teljesen kifáradtam, de Jakeru és a többi harcos vígan futott hazafelé. Lemosdottam, és szabályosan a szobámba másztam… legalábbis azt hittem… A nappal együtt keltem én is, felültem, nyújtóztam… Szóval, ahogy szoktam, ébredeztem. Letettem a kezem magam mellé, és az érintett valami szokatlant… Odanéztem, és majdnem elordítottam magam. Miya feküdt mellettem. Takaróját erősen szorította, édesen szuszogott, mit sem sejtve semmiről.
- Mit keres Miya az ágyamban…? – tűnődtem, és egyre csak néztem az alvó teremtést. Olyan szép volt, ahogy így álmodott csendesen… Ahogy így elnéztem, valami furcsa melegség járt át belülről. Fogalmam sincs, mi volt az,
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
